Keresés ebben a blogban

13.3.09

Karesz Rádiója. Hallgasd '

lINK : http://www.myflashfetish.com/playlist/19383567

12.3.09

Történelmünk. Erdély története 1. rész

Tisztelt Olvasó '

A történelem témájában nehéz igaszságot szolgáltatni, mert ugyanaz a személyiség az egyik nemzet szerint hős volt,de a másik nemzet szerint nem.Erdélyben lakom, Nagyváradon ,mindig is érdekelt Erdély történélme. Remélem ,hogy elolvassa.Megjelölöm a forrás anyagot.Rákattint és olvashat többet.Ha nem ért egyet, irja meg. Jó olvasást kivánok '

Forrás:Erdély története

Történelmi linktár Misoga Site

1. ERDÉLY ŐSKORA

1. térkép. Erdély tájai

1. térkép. Erdély tájai

A hegyektől közrefogott Erdélyi-medence változatos őskori története nem választható el a szomszédos területek történetétől. A Szamos, Maros és Olt völgye kereskedők és új szállásterületet kereső népek megszokott útvonala. A vidék ásványkincseire áhítozó embercsoportokat a magas hegyek sem tartóztatják föl, néha azonban a jelentéktelenebb hegységek is határként állandósulnak: a Hargita és a Baróti-hegység által elválasztott Csíki-, Háromszéki-medence, a Barcaság és a hozzá csatlakozó, ugyancsak magas fennsík, Fogaras az őskor folyamán kulturálisan is többször elkülönül. A földrajzi tagolódás és a gyakori bevándorlások miatt kivételes az olyan korszak, amikor kulturális és népi egységgel számolhatunk.

Erdélyben későn települtek meg az első embercsoportok. A Kiskapuson*E munka az erdélyi helyneveket és földrajzi neveket (a régészeti kultúrákat jelző nevek és egyes régészeti lelőhelyek kivételével) magyar formájukban használja. A román és német megfelelőket a Helységnévmutatóban adjuk meg. előkerült szakócát ugyan formai alapon az utolsó előtti eljegesedés (Riss) idejébe teszik (az acheuli iparhoz sorolják), rétegtani adatok nélkül azonban ez mindig bizonytalan marad. Az Olt völgyében, a Szebentől délre eső Rakovicán előkerült hasogató (chopper) ugyancsak keveset mond számunkra. A nagyméretű kavicseszköznek (?) ugyan kétségtelen párhuzamai vannak a Dîrjov és az Argyas völgyében, ahol (de nem az eszközökkel együtt) korai pleisztocén fauna is előfordul. A rakovicai lelet azonban település-összefüggések nélkül egyelőre aligha több olyan kavicsnál, amelyiknek éle van.

Az emberi élet első biztos nyomai a középső paleolitikumból származnak. Az utolsó eljegesedés elején (Würm 1) paleoanthropus-csoportok települnek a Közép-Maros vidékének barlangjaiba (Ponorohába, Csoklovina, Nándor-Alsó-barlang). E lelőhelyek egy része a Balkán nyugati felének korábbi-egyidejű barlangi telepeivel mutat kapcsolatot. Eszközeik – gerezdkaparók, fúrók, hegyek – kizárólag kvarcitból készülnek. A technikai eljárások itáliai, dél-franciaországi iparokkal rokoníthatók. Sajátos, hogy amíg e charenteinak {14.} nevezett kultúra emberei egy magyarországi szabadtéri telepükön (Érd) fiatal barlangi medvék vadászatával foglalkoznak, valamivel később Hátszeg vidékén a vadló az elsődlegesen vadászott állat.

A hideg barlangokat állandóan lobogó tűz melegíti. A ponorohábai Bordul Mare-barlangban 3 tűzhely volt, ezek egyike kettős: felállított kőlapokkal kerítették. A tűzhelyekben hamu, faszén és elszenesedett állatcsontok feküdtek; az utóbbiakat bizonnyal a tűz tartósítására használták. Innen származik a környék első emberlelete is, három ujjperec.

A charente-i ipar Hátszegen kívül a Déli-Kárpátok egész területén elterjedt, mint erre a Törcsvári-szorosban fekvő Pestera és a hegység déli oldalán található Baia de Fier mutat. Különös jelenség, hogy a közelben – néhány bánáti lelőhely tanúsága szerint – ez a kvarcitipar a felső paleolitikumon keresztül egészen az epipaleolitikumig él.

Erdély egyéb középső paleolitikus leletei annyira atipikusak (Csoklovina, Tordai-hasadék), hogy egyelőre nehéz velük valamit kezdeni. Bizonytalan helyzetű az egész medencében jelzett szabadtéri „moustier-i” kultúra leletanyaga is, amely részben már a felső paleolitikumhoz tartozik (Vizakna).

A középső paleolitikum végén kétoldali megmunkálású, teljes felületükön lepattintgatott eszközöket gyártó csoportok jelennek meg Erdélyben (Nándor-Felső-barlang). Ezeket a szélesebb értelemben vett – szintén levélhegyes – Szeleta-körrel szokták kapcsolatba hozni. Kétségtelen, hogy a korábbi helyi iparokkal nem érintkeznek, s a kései charente-iban legföljebb hatásukra tűnnek föl mindkét oldalukon megmunkált hegyek. Csak fejlettebb szakaszától találkozunk az aurignaci kultúra iparával, az utolsó jégkorszak második hideg szakaszában (Würm 2). A Würm 1/2 interstadiális (eljegesedések közötti) korszak levélhegyes barlangimedve-vadászainak helyére szivárgó aurignaciaknak is csak futó barlangi telepeit ismerjük (Csoklovina, Ponorohába-Bordul Mare, Barcarozsnyó). Leletanyagában csupán egy szabadtéri eszközgyártó műhelyük (Szitabodza-Cremenea) és Pestera gazdagabb, ahol az egyébként jellemző pengék mellett vakaróféleségek is előkerülnek az eszközanyagban. Az eszközök közül éppen az aurignaciak – igaz, rövid életű – újítása, a csontból csiszolt hegy (a Baia de Fier-i késő aurignaci hegytől eltekintve) hiányzik. Csoklovinán tűzhelyei ismertek a barlangi medvére vadászó csoportoknak, akik egy itt talált koponyatető szerint a protonordikus embertani típushoz tartozhattak (Předmost-rassz).

A Würm 2/3 idejétől a keleti gravetti kultúra mammut- és rénvadász csoportjai szinte kikerülik a Délkeleti-Kárpátoktól közrefogott vidéket. Csak a Dîmboviţa forrásvidékén jelzi két lelőhely (Barcarozsnyó-Ödweg, Pestere) a síkvidéki vadászok időleges barlangi megtelepedését. Szitabodzai (Cremenea) műhelyleleteik is Erdély határán vannak.

A Kárpátok jégtakarójának visszahúzódása után igen lassan települ be az Erdélyi-medence. Csupán Délkelet-Erdélyben, a Bodza folyó felső folyása mentén {15.} ismerünk epigravetti–tardenois-i lelőhelyeket (Szitabodza-Cremenea, Gîlma). Előbbi a folyó alsó teraszán, utóbbi viszont a hegycsúcson található. Apró pengék, hegyek, pengevakarók, hüvelykköröm-vakarók mellett ezeken a lelőhelyeken a tardenois-i kultúra jellegzetes trapéz alakú eszközeit találjuk. Ugyanebben az időben a Délnyugati-Kárpátokban és a Vaskapu környékén protoeuropid romanello–azili csoportok domesztikálják a kutyát, s alighanem megkísérlik a gabona termesztését és a sertés tenyésztését (Schela Cladovei, Cuina Turcului, Icoana, Ostrovul Banului, Vlasac, Lepenski Vir). Hasonló fejlődésre a Délkeleti-Kárpátokban nincs adatunk (ez talán csak az eddig ismert lelőhelyek jellegéből – eszközkészítő műhelyek – következik). Számba kell viszont vennünk, hogy keletebbre, a Dnyeszter mentén az epigravetti–tardenois-i eszközöket gyártó csoportok sertést és szarvasmarhát tartanak a VI. évezred (!) közepén (Szoroki), így elképzelhető, hogy nyugatabbi rokonaik is megtették ezt.

Az epipaleolitikus népcsoportokat az élelemtermelés felé vezető úton bevándorló dél-balkáni közösségek állítják meg, a Starčevo–Körös-kultúra népe. Ezek még eredeti lakhelyükön, anatóliai jövevényektől tanulják a búza, árpa termesztését, a kecske- és juhtartást. Talán „saját” eredményük a köles és a szarvasmarha háziasítása.

Telepeik vízpartokon, néha folyók alsó teraszán találhatók, házaik oszlopos szerkezetűek, sövényfallal, amit sárral csaptak be (Bedeháza, Lécfalva). A felszíni építmények mellett földbe mélyített kunyhókat is ismerünk (Lécfalva, Maroscsapó). Halottaikat falvaikban helyezik örök nyugalomba (Sepsiszentgyörgy, Bedeháza, Kolozsvár-Bácstorok). Míg a crô-magnon-i rasszhoz tartozó epipaleolitikus népesség hanyatt fektette a tetemeket, addig a zömében protomediterránokból álló Starčevo–Körös-kultúra népe oldalukra, felhúzott lábakkal temeti el halottait, általában melléklet nélkül.

A telepek leletanyaga az élelemtermelés állandósulására mutat, de egy-egy lelőhelynél nagy eltérésekkel. A vadászott és tenyésztett állatok néhány helyen közel azonos mennyiségben fordulnak elő, másutt az utóbbiak a vadászott fajoknak több mint hatszorosát teszik ki. Az időben legkorábban háziasított juh- és kecskével szemben nagyobb szerepet játszik a szarvasmarha-tenyésztés, néha feltűnő, hogy mennyi sertést tartanak. Vannak viszont olyan telepek, ahol egyáltalán nincs sertés. Ezeknek az eltéréseknek (amelyek Erdélyben transzponált adatok) időrendi oka is lehet, de bizonyos, hogy környezeti adottságokkal is magyarázhatóak.

Hasonló eltérésekkel számolhatunk a – jobbára adatolatlan – termesztett és gyűjtött növényi eledel esetében. A több erdélyi lelőhelyen előkerült őrlőköveket ugyan nyilván magvak szétzúzására használták, de ezek nem kizárólag gabonamagvak lehettek. A kőeszközök között is kevés az olyan rövid penge, amelynek egyik sarka erősen csiszolódott, tompa fényű, azaz sarlóbetét volt. Mindenesetre a Starčevo–Körös-kultúra népe élelemtermelő {16.} közösségekből állt, ha a zsákmányolás nem is másodlagos. Erdélyben emellett számolnunk kell azzal is, hogy néhány csoport ásványfeldolgozásra specializálódik, ez magyarázná a késő pleisztocén óta nem használt barlangokba való telepedésüket (Ponorohába, Csoklovina).

A Starčevo–Körös-népesség a Bánság felől juthatott Erdélybe. Legkorábbi telepük Kolozsvárott ismert (Bácstorok). Ebben a korban, a VI. évezred közepén gömbös testű, vörös színű edényeket készítenek, a vörös bevonatot néha festett fehér pöttyökkel ékítik. A Szamos mentén néhány csoportjuk áttelepül a magyar Alföldre is. Ezek a csoportok keveredtek a helyi epipaleolitikum népével, ez lehet az oka, hogy Bácstorokon alpi és crô-magnon-i kinézetű emberek temetkeznek; az időszak általános szokása szerint házakba és házak közé.

5000 körül valószínűleg a Maros mentén kerültek újabb csoportok Erdélybe: anyagi kultúrájuk vonásai dél-alföldi lelőhelyeken is elénk tűnnek. A korszak erdélyi leletei között ez a csoport ismert a legjobban. Legkorábbi hagyatékuk a szászhermányi település, ahol polyvával kevert anyagú durva edényeik és vörös bevonatos finomabb tálak mellett az utóbbiakon föltűnik a megelőző korszak fehér pöttyös festése is. A festés általában – ahogy a Dél-Alföldön is – ritka az erdélyi falvakban. Kivételnek még a lécfalvi lelőhely tekinthető, ahol több színű festés is előfordul. Korai anyagukban nagyon erős bulgáriai kapcsolatok figyelhetők meg, a település életének vége pedig már a Starčevo–Körös-műveltség legkésőbbi szakaszára tehető.

Egy nagyon rövid átmeneti periódus után – amikor Dél-Erdélyben a nyugati Havasalföldön elterjedt Dudeşti-kultúra népe él (Tordos IV. alsó réteg, Kőhalom) a középső neolitikumban megszűnik a korai neolitikumot jellemző egység. Új népcsoportok költöznek be, szinte minden irányból. A Maros középső folyása mentén, a Déli-Kárpátok és az Érchegység között, keleten Fogarasig a Vinča–Tordos-kultúra népe; Délkelet-Erdélyben, északnyugaton a Mezőségig – Moldvából – a vonaldíszes kerámia népe jelenik meg. A Szamos mentén a Délkelet-Alföldön elterjedt Szakálhát-csoport nyomait figyelhetjük meg (Kolozsvár-Szent Mihály-templom), feljebb az északkelet-alföldiekkel rokon, festett kerámiát készítő csoportok éltek.

A középső neolitikus népességi viszonyok hosszú időre, a rézkor végéig meghatározzák Erdély történetét. Éppen a legjobban ismert Vinča–Tordos-kultúra népe az, amelynek nagy része egy idő után föladja erdélyi telepeit. A Balkán középső területeit birtokló népesség aligha véletlenül települ az Érchegység környékére, hiszen ezen a vidéken igen korán ismerünk rézeszközöket (Balomir, Radnót), s a közeli Zalatna a legrégibb aranylelőhelyek közé tartozik. A földművelés mellett (főleg közönséges búzát termesztettek) sok állatot, főként szarvasmarhát tartottak. A háziállatok a húsélelem 70%-át tették ki. A telepeken tapasztott agyagpadlójú borona- vagy {17.} sövényfalú talpas házak állottak. Edényeik között gyakoriak a kecses kelyhek, nagy részüket vörös bevonat fedi. A meandrikus, bekarcolt vonalpárok közeit pálcikákkal böködik be. Rendkívül gazdag antropomorf és zoomorf plasztikájuk; ezek az apró agyagszobrok a termékenységi kultuszban játszhattak szerepet.

1. ábra. A tărtăriai táblák

1. ábra. A tărtăriai táblák

Külön említést érdemelnek az 1961-ben Tărtărián (Alsó-Tatárlaka) előkerült piktografikus táblácskák, amelyek meglepően hasonlítanak protoelami és protosumer darabokhoz. A két terület közötti kapcsolat azonban nagyon is kérdéses, mert az erdélyi és a mezopotámiai darabokat legalább 1000 év választja el egymástól (a távolságon kívül), másrészt a korai vonalas-geometrikus írások egymástól függetlenül is hasonlóak. A tărtăriai táblák viszont – mivel kétségtelenül írottak – lehetővé tették, hogy a Vinča–Tordos-kultúra agyagemlékein lévő jelek egy részét, mint korábban is gyanították, írásjeleknek tartsuk. A Maros mentén így valamikor 4000 körül kísérletet tettek az írás bevezetésére, ami önmagában is sokat jelent. Azt is, hogy valami egyszerű, szentélyközpontra épülő kvázi-államisággal számoljunk ezen a vidéken; közösségek közötti munkamegosztással. Mindez aligha történik meg, ha egyes csoportok nem kezdik hasznosítani a környék fémlelőhelyeit, s nem szorulnak mások gabonájára, marhájára.

{18.} Erdélyben a központi elosztást bevezető termelő társadalom megvalósításának kísérlete nem sikerült. A fejlődést újabb népmozgások szakították félbe. Délkeleten a primitív mezőgazdaságot és állattenyésztést folytató (a vadászott állatok aránya legalább 50%) vonaldíszes kerámia népének területére a Moldvában, Kelet-Havasalföldön kialakult marha- és juh-kecsketartó Boian-kultúra emberei törtek be. Az Olt mentéről néhány kisebb csoportjuk a Maros középső folyásának vidékére is eljut, ahol a Vinča–Tordos-kultúra népének telepein megjelennek kimetszett háromszögekkel, karcolt vonalkötegekkel díszített nagy fazekaik, tálaik.

Az igazi törést azonban az észak-erdélyi, Szamos menti festett kerámiás csoportok áthúzódása idézi elő a Maros mentén. Fehér vagy narancssárga alapon vörös, néha fekete festéssel díszített edényeik elszórtan már a Vinča–Tordos-telepek felső rétegében megjelennek, így bizonyára számolhatunk a helyi lakosság és a jövevények részleges összeolvadásával. Ennek az integrációnak azonban a későbbi emlékekben kevés nyoma van, ezért valószínű, hogy a Vinča–Tordos-kultúra népének nagyobb része a Maros mentén elmenekül-elvándorol.

A középső és a kései neolitikum fordulóján így Erdély nagy részét – rövid ideig – egységes népesség birtokolja, csupán Délkelet-Erdély magas fennsíkjain húzódik meg a Boian-kultúra népe. A festett kerámiás csoportokból kialakuló Petreşti-kultúra közösségei hosszú időre birtokukba veszik Dél- és részben Közép-Erdély területét. Folyóteraszokon, magaslatokon építik föl talpas, sárral bevert sövényfalú házaikat, néhány esetben szárazon álló cölöpépületeket emelnek (Nagylak, Hermány). A fémlelőhelyek megszerzése távoli kapcsolatok megteremtését teszi számukra lehetővé, Havasalföld, Dobrudzsa lakosaival, s alighanem délebbi vidékekkel is. Edényeiket fémesen csengőre égetik, fekete, vörös és barna színnel meandereket és spirálisokat festenek rájuk. A tálak, vállas csuprok, hengeres edényalátétek technikai kivitele a fémolvasztás lehetőségéről tanúskodik, amit rézleletek erősítenek meg. Bulgáriáig, Görögországba s északon a Kassai-medencéig eljutó lemezes arany ékszerek, ill. utánzataik az aranylelőhelyek kiaknázására utalnak. A fémművesség térnyerése is magyarázza a földművelés-állattenyésztésre vonatkozó adatok csekélyebb számát.

A Petreşti-kultúra fejlődése a rézkor végéig tart, de csupán a Vinča–Tordos-népesség által egykor lakott területen. A Szamos vidékén lakó festett kerámiás csoportok birtokaira a Keleti-Kárpátokon keresztül nagyállattartó, lovas protoeuropidok vonulnak a pontusi sztyeppről. Megszállják a festett kerámiás népesség telepeit (Magyarpalatka), s az addigi neolitikus szokástól eltérően lakhelyüktől távolabb, nagyobb temetőkben temetkeznek (Marosdécse, Melegföldvár). Halottaik hátukon, enyhén felhúzott lábbal nyugosznak, mellettük nagyméretű, pontusi kőkések, bütykös fejű kőbuzogányok (Vizakna, {19.} Gredistye), egyszerű csészék találhatók a sírokban. Keleti szokás, hogy a tetemek mellé piros festéket, okkert helyeznek.

2. térkép. Korai és középső neolitikum

2. térkép. Korai és középső neolitikum
1 = Körös-kultúra; 2 = kottafejes-vonaldíszes edények kultúrája; 3 = Dudeşti-kultúra; 4 = Szakálhát-csoport; 5 = Festett edények kultúrája; 6 = Vinča–Tordos-kultúra; 7 = Boian-kultúra

A jövevények megjelenésével egyidőben történhet Délkelet-Erdélyben, a Boian-kultúra területén a Cucuteni–Tripolje-(Erősd-) kultúra népének betelepedése. A népmozgalmak a Kárpát-medence keleti felében a népesség folyamatos kicserélődéséhez, a bevándorlókkal való összeolvadás következtében életviszonyaik, s aztán anyagi kultúrájuk megváltozásához vezetnek.

Az e folyamat eredményeként kialakult Tiszapolgár-kultúra népe a Tiszavidéken, Erdély északi részén és a Bánátban települ meg, egyes csoportjai Délkelet-Erdélybe (Bögöz), a Bánságból pedig a Maros középső folyásához is eljutnak (Szászsebes, Maroskarna, Déva). A nagyállattartó, földműves népesség egyszerű kunyhókból álló (Kalota) telepei és a Cucuteni–Tripolje-kultúra falvai közrefogják a Petreşti-kultúra települési területét, amelynek {20.} népe a mozgalmas időszakban is békében folytatja életét – ennek alighanem a környező telepesek fémművesekre utaltsága az oka.

A Cucuteni–Tripolje-kultúra népe új szomszédaitól a Petreşti-kultúra révén ismeri meg az edények festését. Az égetés előtt fölvitt két-, háromszínű festéssel díszített edények (feketével, fehérrel és vörössel festettek) egyik legjelentősebb lelőhelye az erősd-tyiszk-hegyi település, négy méternél vastagabb rétegsorával. A telepen oszlopos szerkezetű, sárral vastagon bevert sövényfalú házak állottak, bennük agyagból tapasztott peremes tűzhelyek. Erősd lakói részben földművelésből éltek, általános volt az egysoros búza termesztése. Az állatállomány főként szarvasmarhából állt, a húsélelem jelentős része azonban vadászatból származott. Eszközeik nagy része kő és csont (balták, agancskapák), rézből csak áraik és ékszereik készültek. Apró agyagszobraik, testfestésre szolgáló agyagpecsételőik rítusaik és nemzetségi szervezetük emlékét őrzik.

A Cucuteni–Tripolje-kultúra népe északon a Maros felső folyásáig jut. Itt a Tiszapolgár-kultúra népével kerül szomszédságba. Utóbbi települési területét később a Bodrogkeresztúr-kultúra népe szállja meg, néhány esetben a Tiszapolgár-kultúra népének falvait választva lakhelyül (Déva, Marosgezse). Erdély települési területük széle, ittlétük – mivel az intenzív földművelés és állattartás számára a Bánságban, az Alföldön kedvezőbbek a körülmények – nehezen magyarázható mással, mint a vidék ásványi kincsei iránt való érdeklődésükkel. Jellemző, hogy a Bodrogkeresztúr-kultúra által birtokolt terület központja felé – Erdélyből nézve – ugrásszerűen emelkedik a rézeszközök száma. Fokosok, balták, ún. ellentett élű csákányok kerülnek a rézbányákból az Alföldre, s apró aranyékszerekkel állandóan találkozunk a Tisza-vidéki temetőkben. Nem véletlen, hogy ezek az aranytárgyak éppen Erdélyben alig fordulnak elő, az egyetlen darab Marosvásárhelyről származik, ahol a Bodrogkeresztúr-kultúra lelőhelyét ismerjük.

A kultúra népének erdélyi emlékanyaga egyébként semmiben sem különbözik az alfölditől. Sírjaikban kétfülű edények (teljesköcsögök), virágcserép alakú edények, csészék körítik a felhúzott lábbal, oldalt fektetett halottakat. Falvaikban földfelszínre épített házak állhattak, egy Cucuteni–Tripolje-népesség közé települt csoportjuk gerendapadlós, agyaggal tapasztott, kisméretű házat emel (Réty).

Ebben az időben, amikor a Bodrogkeresztúr-kultúra népe eljut a Háromszéki-medencébe, sajátos integrációs folyamat kezdődik meg Erdélyben. A Mezőség keleti szélén (Somkerék, Dedrád) a Bodrogkeresztúr-, Petreşti- és Cucuteni–Tripolje-kultúrák népeinek egymásba ötvöződő emlékei jelennek meg, a Maros középső folyása környékén pedig a Bodrogkeresztúr- és a Petreşti-kultúra népe keveredik egymással. E folyamat végén egy olyan anyagi kultúra emlékeivel állhatunk szemben, amely délnyugat-erdélyi, olteniai népcsoportok közös hagyatéka (Băile Herculane–Cheile Turzi-i csoport).

{21.} Az erdélyi keveréknépesség néhány csoportja megjelenik az Alföldön is (Hunyadihalom-csoport), más részük – nyilván a Szamost követve – eljut Kárpátaljára, Kelet-Szlovákiába, ahol anyagi kultúrájuk egyszínűbb lesz és – hamvasztva temetkeznek: igaz ugyan, hogy jóval későbbi időben (Laŀnany-csoport).

A Băile Herculane–Cheile Turzi-i csoport népe gyakorta használja lakásául a barlangokat (Herkulesfürdő, Nándor, Tordai-hasadék). Ezek környékén csak vadászni lehet, gabonát vetni, tehenet fejni alig. A földművesek, állattenyésztők, ércbányászok és aranykereskedők aligha önszántukból húzódtak mindenkitől távol, sivár barlangokba. Ez időben (Herkulesfürdő II/b) a Havasalföldön, Moldvában már a keleti sztyeppek juhászai legeltetik nyájaikat (a Szrednij Sztog-kultúra népének utódai). A Kárpátokon keresztül betörő csapataik szétzilálják a helyiek közösségeit, s hegyekbe, barlangokba, távoli vidékekre kényszerítik őket. A helyi lakosság ugyan a jövevények első hullámával még kialakít valamiféle együttélést (Herkulesfürdő-Băile Herculane III.–Laŀnany), a keleti pásztorok újabb és újabb áradata azonban nemcsak a hegyekbe, hanem a hegyekből is elűzi őket.

Erdély (s egész Kelet-Közép-Európa) történetében ezzel – nem először – új korszak kezdődik. Az Al-Duna vidékén összeolvadnak a keleti jövevények a helyben maradottakkal, akikhez dél-balkáni, talán anatóliai csoportok is csatlakoznak. A kialakuló új népesség (Cernavoda III.-kultúra) a Maros mentére is benyomul (Péterfalva, Tărtăria-Alsó-Tatárlaka, Baráthely-Paratély). Telepeik helyzete arra is utal, hogy már nem csupán állattartásból élnek, mint ahogy talpas házaik nyomai is hosszan tartó helyben maradásukat bizonyítják. Állatállományuk többségét a juh, kecske, disznó és lovak mellett a szarvasmarhák teszik ki. A szarvasmarhacsontok között többnyire öreg és hím állatok maradványait ismerjük, ami az ökrök nagy számát mutatja. Ez pedig – köztudottan – az ekés földművelés jele, amihez fa-, esetleg agancsekét használtak.

Az anyagi kultúra más területein is sajátos keveredést találunk. A homokkal vagy apróra tört kagylóval kevert agyagból készített, bordákkal „díszített” fazekak mellett fényes felületű, szürke, besimított árkokkal tagolt bögréket is csinálnak. Balták, romboid alakú tőrök egyszer rézből, másszor bronzból készülnek; kaukázusi eredetű, ülő alakot stilizáló agyagszobrocskáik mellett az őslakosok sajátos idolféleségei is hitük emléke.

A nehezen induló fejlődésnek hamar vége szakad. I. e. 2000 felé újabb népmozgás idéz elő lakosságcserét Erdélyben: Macedónia és a Balkán hegység vidékeiről pásztorcsoportok húzódnak a Délkeleti-Kárpátok térségébe. Szállásaik Olteniában (Coţofeni I.-kultúra), Délnyugat-Erdélyben (Karácsonfalva, Tărtăria-Alsó-Tatárlaka) tűnnek fel, később (már a korai bronzkorban) Erdély egész területét elfoglalják (Coţofeni II., Kolozskorpád I.). Szinte mindenütt megtelepednek, a nagy magaslatokon éppúgy, mint a {22.} vízparti réteken; gyakran hegyek barlangjaiban húzzák meg magukat. Halottaikat – elsőként Erdélyben – elhamvasztják, de a korai időszak sírhalmai alatt (mint pl. Bedellő) még csontvázakat is találunk, gyakran okkerral behintve; ez talán keleti szomszédaiktól átvett szokás (Folteşti II.-kultúra), de lehet e végső fokon kelet-európai eredetű népességnél megőrzött hagyomány is. Sűrűn fölbukkanó szállásaik, s azok környezete jól illik e félnomád pásztornéphez. Valami egyszerű földművelésre utaló adatok csak a későbbi időben szaporodnak, ahogy hajlékuk is megváltozik: Kolozskorpádon már sárral becsapott sövényfalú, talpas vagy gerendapadlós házakban él egy kései csoportjuk.

3. térkép. Kései neolitikum és rézkor

3. térkép. Kései neolitikum és rézkor
1 = Petreşti-kultúra; 2 = Cucuteni–Erősd-kultúra; 3 = Tiszapolgár-, Bodrogkeresztúr-kultúra; 4 = Cernavoda III.-kultúra

Noha majdnem azonos környezetből származik ez a népesség, mint a Cernavoda III.-kultúra népe, edényművessége egészen más. Magas fülű, ferde szájú mericéik, gömbös hasú bögréik, urnáik, aszkoszaik a korai (Coţofeni I.) időszakban csak bemélyített rövid vonalakkal, vonalazott sávokkal fedettek {23.} hasonló díszítést és néhány hasonló edényt a Cernavoda III.-kultúra népe is használ), később ezeket lencse alakú díszekkel is körítik (Coţofeni II.). Megjelenik a mészbetét elhelyezésére szolgáló böködött vonal is, főként Erdély területén.

A Coţofeni II.–Kolozskorpád-kultúra korszakában Délkelet-Erdélybe a Kárpátokon túli pásztortörzsek nyomulnak be. A Folteşti III.-Zăbala-kultúra népe a Háromszéki-medencéből (Zabola) és Brassó környékéről (Gesprengberg) a középső Maros vidékére is eljut (Vládháza, Nándor). A telepeket alig ismerjük. Halottaikat felhúzott lábbal fektetik oldalukra, hol egyszerű sírgödörben, hol földhalommal borított kőládába. Gömbös hasú, kétfülű edényeik, magas, hordó alakú amforáik, lécbordás durva fazekaik nemcsak kelet, hanem nyugat felé is vezetnek bennünket, ahol hasonló darabok a Közép-Tisza vidékén tűnnek föl (Hatvan-kultúra). Emlékanyaguk néha a Coţofeni-kultúra népességéével is keveredik, ezért lehetséges a két nép helyenkénti összeolvadása.

A Folţesti III.–Zăbala-kultúra népének helyére hamarosan újabb bevándorlók kerülnek Délkelet-Erdélyben (és Havasalföld egész területén), a korai bronzkor közepe felé: a Glina III.–Schneckenberg-kultúra népe. Az új telepesek kiemelkedő magaslatokra építik föl falvaikat, kicsiny boronaházaikban tűzhely állt. Fal mellett kőből emelt lócát is ismerünk. Állataik között sok volt a juh, agancsekéik primitív, de ekés földművelésre utalnak.

Az agyagból készült kucsulátai kocsimodell a fogatolás kezdeteit jelzi. Görbe kőkéseik, csiszolt kőfokosaik mellett kevés a rézeszköz: árak és vésők, néha bárdok (laposbalták), balták, tőrök kerülnek napvilágra. Durvább edényeik anyagát homokkal, porrá zúzott kagylóhéjjal keverik, egy- és kétfülű bögréik, apró füles csészéik felületét simára munkálják. Halottaik oldalukra fordítva, zsugorítva nyugszanak kőládasírjaikban, ritka, hogy használt dolgaikból valamit melléjük raknak.

Míg az Olt mentét a Glina III.–Schneckenberg-kultúra népe foglalja el, Erdély többi részét továbbra is a Coţofeni-népesség birtokolja. E kései szakaszban edényeik fő díszítési módja a bemélyített árkok beböködése, a tűzdelt árokdísz (Cîlnic-kultúra), ugyanakkor eltűnik (vagy legalábbis jelentősen csökken) a korábban általános lencsedísz. Kelneken a sárral bevert sövényfalú, tűzhelyes, kemencés házak már két helyiségből állnak. A megváltozott életmód következménye ez. Alighanem kapcsolat van a hosszabb helyben lakás s azon tény között, hogy a Cîlnic-kultúra népének telepei legsűrűbben az Érchegység környékén találhatók. E vidéken gyakran kerülnek elő ún. keleti rézbalták (Sáromberke), amelyek előzményeit már a Cernavoda III.-kultúra korszakában ismerjük. Természetesen a Kelet-Közép-Európában általánosan elterjedt fegyvert nem csupán a Cîlnic-kultúra területén gyártották, mégis sokat mond, hogy egy korábbi, jelentős „kincs”, a több mint 40 baltából álló bányabükki lelet itt került elő.

{24.} A kora bronzkor végi Glina III.–Schneckenberg- és Cîlnic-kultúrák életének végén Erdély keleti, északkeleti részén egy, főleg zsinegdíszes kerámiát gyártó csoport jelenik meg. A Csíki-medence lakosainak emlékanyagát (Jigodin-kultúra) sok vonás köti a Glina III.–Schneckenberg-kultúrához, ugyanakkor edényművességük néhány megfelelőjét az Északi-középhegység kora bronzkor végi népességénél találjuk meg (Hatvan-kultúra).

A korai és középső bronzkor fordulóján Délkelet-Erdélybe, a Háromszéki-medencébe moldvai csoportok vándoroltak be. A Monteoru- és Costişa-kultúrákkal rokon a Ciomortan-kultúra népe. A csíkcsomortányi Várdombon fölépített telepüket sánccal erősítették meg. Kétfülű korsóik, gömbös testű táljaik, csészéik közül egy-egy bekerült fölhúzott lábbal oldalt fektetett halottjaik sírjába is.

Néhány erődített telepükön nem élhettek sokáig. A Monteoru-kultúra újabb csoportjainak beáramlását nem tudták megakadályozni, s Erdély nyugatabbi részeire húzódtak. Edényeik jellegzetes, bekarcolt háromszögdísze, a beböködött pontokkal kitöltött vonalpár, a széles szájú bögre később a Wietenberg-kultúrában tűnik föl.

E kultúra – Erdély középső bronzkori népességének legjelentősebb hagyatéka – mindenütt előbukkan a hegyektől körülzárt medencében. Kialakításában a Coţofeni- (Cîlnic-) kultúra népét gondolják a legfontosabb résztvevőnek, föltéve, hogy abban a Barcaságba betörő havasalföldi Tei-kultúra népe is szerepet játszott. Csakhogy a Wietenberg-népesség anyagi kultúrájának legkorábbi emlékei északon (sőt: Erdélyen kívül) kerültek elő (Derzsida). Itteni, korai anyaguk nagyon sok vonásban rokona a Tiszántúl kora bronzkori Ottomány-kultúrájának, a Ciomortan- s a Tei-kultúra népének befolyását csak később figyelhetjük meg (Wietenberg II.). Az Ottomány-kultúra emberei elhamvasztják halottaikat, ahogy Erdély középső bronzkori lakosai is, akiknek szomszédai az Alföldön s a Kárpát-medencén kívül is csontvázasan temetkeznek. Úgy tűnik, a középső bronzkor elején a Tiszántúl népessége benyomult Erdélybe (hagyatékuk Désen és az Aranyos menti Bágyonon is feltűnik), s ott a Ciomortan-, s egészen délen a Tei-kultúra népével keveredett. Nem zárható ki, de kevés a valószínűsége annak, hogy a Cîlnic-kultúra népe részesévé lett volna Erdély ekkori lakossága kialakításának.

A Wietenberg-kultúra népe Erdély egész területét elfoglalja, Dél-Erdélyből is elűzi-magába olvasztja a Tei-kultúra csoportjait. Csupán a Hargitán túli terület nem kerül birtokukba, a Háromszéki-medencében a Ciomortan-kultúra népét kiszorító Monteoru-kultúra veti meg a lábát.

A Wietenberg-kultúra telepei folyók alsó teraszán, fennsíkokon s jól védhető csúcsokon bukkannak föl, épületeik borona- vagy talpasházak, de találunk földbe mélyített kunyhót is (Radnót). Meglepően kevés a földművességhez kapcsolódó emlékük, jelentős viszont vadászatuk és az {25.} állattenyésztés, elsősorban a marhatartás. Mivel az erdélyi fémlelőhelyek kizárólagos birtokosai, gabonát nyilván aranyért-bronzért kaptak cserébe szomszédaiktól.

A Kelet-Közép-Európában használt bronztárgyak, aranyékszerek minden fajtája előkerült területükön, de csak ritka kivételként elrejtett kincsleletből. Pedig a kincsleletek mintegy gyűrűt alkotnak határaikon. Ezért is, és „fellegváraik” megléte miatt is számolnunk kell egy számban erős, harcos arisztokráciával. Keleties bronzbalták, korongos fokú csákányok mellett ugyanolyan vívótőröket használnak fegyverként, mint a mükénéi akhájok (Sáromberke, Énlaka, Gyulafehérvár stb.). A hosszú tőrökkel vívott harc szokatlan Kelet-Közép-Európában, ahogy különös az is, hogy a környező területektől eltérően Erdélyben nincs adatunk a ló háton való megülésére – de hát a hosszú tőr lóháton nem is volt alkalmas fegyver.

Mivel a Wietenberg-kultúrát egyéb vonások is kötik a mükénéi kultúrához (főként a gyakori spirális díszítést szokás idézni), nem lehetetlen, hogy a 16–15. században délről érkező harcosok uralkodnak Erdélyben a helyi lakosság fölött. Ez az arisztokrácia gazdagságát mind több és több érc kibányásztatásával s az előállított fémeszközök eladásával gyarapította. A fémművesek gyártmányai többnyire a Wietenberg-kultúra népének területén kívül bukkannak elő, ahol a kereskedők könnyen kincséhes idegenek kezébe eshettek. Így kerülhetett földbe Cófalván (a Monteoru-kultúra területe) aranybaltákból, -korongokból és más ékszerekből álló szállítmány, vagy a havasalföldi Perşinari-on (a Tei-kultúra népének birtoka) az arany kard- és tőrkészlet. Talán hasonló oka lehet több más lelet elrejtésének is a Wietenberg-kultúra határain.

Az arany hozta jólét az élet minden területén megmutatkozott. Földmunka nem kötötte asszonykezek díszes háziipart varázsolnak, ebből csak gazdagon díszített agyagedényeiket ismerjük jól. A gömbös testű fazekakon, füles csészéken, tálakon bekarcolással, pecsételéssel meandereket és spirálisokat rajzolnak. A változatossá váló szertartásokhoz aszkoszokat, több szájú keverőedényeket és szekérmodelleket készítenek. A kultuszépítményekben díszített, szent tűzhelyek állottak, mint a névadó – Segesvár melletti – Wietenbergen is.

A 14. század végén a Kárpát-medencébe közép-európai pásztortörzsek törnek be északról. A láncreakciószerűen meginduló népmozgások közvetve-közvetlenül megingatják az erdélyi kovácsok, kereskedők, katonák gazdaságának alapjait. A jól ismert utakon, ahol addig árujukat szállították, soha nem látott emberek kóborolnak. Menekülő csoportok Erdélybe is betörnek, a helybéliek elássák értékeiket, hogy aztán többé ne találjanak rá rejtett kincsükre (Igenpataka, Déva, Somogyom). A Maros mentén az elűzöttek után vonuló „halomsíros” népesség birtokba veszi Dél-Erdély területét, hagyatékuk Szeben környékén (Hermány), a Mezőségben (Mezőbánd, {26.} Malomfalva) és a Hargitán túl is föltűnik (Kézdiszentlélek). Az Alföld egykori lakosaival együtt megszállják Délnyugat-Erdélyt is (Déva, Vajdahunyad). A Wietenberg-kultúra népének egy része a hegyekbe vonul (ekkor keletkeznek barlangi telepeik), a többség azonban északra húzódik. Itt, a Szamos mentén, Máramarosban és Kárpátalján a Gyulavarsánd-kultúra népével együtt védik magukat a délről és nyugatról is szorongató „halomsírosok”, illetve az azokkal keveredett népcsoportok ellen. Egyebütt a népi egységek szétzilálódtak, a kis létszámú közösségek a megelőző korszakhoz képest sokkal alacsonyabb szinten éltek.

4. térkép. Korai és középső bronzkor

4. térkép. Korai és középső bronzkor
1 = Coţofeni-kultúra; 2 = Glina III.–Schneckenberg-kultúra; 3 = Cîlnic-kultúra; 4 = Ottomány-kultúra; 5 = Wietenberg-kultúra; 6 = Tei-kultúra; 7 = Monteoru-kultúra; 8 = halomsíros kultúra

A megállapodott viszonyok, a nagyobb területi-népi egység hiányában Erdély a késő bronzkor korai szakaszában a keleti sztyeppek pásztorainak könnyű zsákmánya lesz. Ezt a népmozgást nem jelzik elrejtett kincsek, mert a helyieknek alig volt mit elrejteniük. A Kárpátok szorosain benyomuló új foglalók, a Noua-kultúra népe északon a Szamos középső folyásáig, nyugaton {27.} az Érchegységig terjeszkedik. A Szamos mentén néhány csoportjuk eljut a Kelet-Alföldre is, ahol elkeveredik az amúgy is vegyes helyi lakossággal (Berkesz–Demecser-csoport).

E marha- és juhtartó nép telepeit alig ismerjük, Moldvában könnyű szerkezetű faépítményeik állottak, ezek bizonyára megvoltak Erdélyben is. A temetőkben (Brassó-Keresztényfalva, Hermány, Tövis stb.) felhúzott lábbal oldalukra fektetve nyugosznak halottaik, vagy csupán hamvaik kerülnek földbe. Egyszerű bordadíszes fazekaik, kétfülű bögréik jó része a Monteoru-kultúra magukba olvasztott csoportjaitól származik. Háromélű csont nyílhegyeik, lovaik kantárjának háromlyukú csont zablaoldaltagja, a bütykös nyakú bronztűk, horgas nyelű sarlók messze keletre vezetnek, a Dnyeszter és a Dnyeper között élt Szabatinovka-kultúra népéhez. Ezek a protoeuropidok (Erdélyben alpi és mediterrán embertani alkatok is föltűnnek) valószínűleg óiráni nyelvet beszéltek, így a Noua-kultúra népének Kárpát-medencei megtelepedése az első irániak itteni megjelenését jelenti.

Sajátos, hogy Erdély új lakóinak jellegzetes fémtárgyai nagyobb mennyiségben nem az általuk lakott területen, hanem azon kívül, a Felsőszőcs-kultúra határain belül kerülnek elő. A hódítók fegyvereit, eszközeit – úgy tűnik – a késő bronzkori lakosság, a Wietenberg-kultúra népének utódai készítették. A két nép közötti kapcsolat helyenként sajátos szimbiózist eredményezett: Oláhlápos kurgánjaiban egymás mellett tűnnek föl a Felsőszőcs- és Noua-kultúrák népeinek emlékei.

Valamikor az I. évezred kezdetén Erdély és a Szamos–Tisza-vidék lakói elrejteni kényszerülnek felhalmozott kincseiket (Felőr, Domahida, Ópályi). Vagyonukat azonban inkább csak a Felsőszőcs-kultúra emberei ásták a föld mélyébe, mint Felőrön és Domahidán. A Noua-kultúra népének nagy többsége keletre menekült, csak hogy úrból szolgává ne legyen.

Az újabb hódítók, a Gáva-kultúra népének közösségei sorra birtokukba veszik a Küküllő mentét (Medgyes), az Olt völgyét (Réty), a Mezőséget és a Szamos vidékét (Oláhlápos). Telepeik között erődített is előfordul, lakásaik talpas vagy boronaházak, ovális vagy négyszögletes, földbe süllyesztett kunyhók, amelyek közepén tapasztott tűzhely állott. Főként szarvasmarhát tartanak, jelentős lóállományuk van. A nagyszámú bronzsarló ellenére is kisebb jelentőségű volt a földművelés, a hús nagy részét is vadászattal szerezték.

Megtelepedésük után újra felvirágzik az Érchegység környékének bronzművessége. Szinte minden eszköz, szerszám, fegyver és ékszer bronzból készül: fejszék, sarlók, kardok, lándzsák, övek, tűk, bográcsok majdnem számtalanul kerülnek a földbe ásott raktárleletekbe, mint Ispánlakán, Felsőmarosújváron, Nagysinken és Marosfelfalun (Cincu–Suseni-„horizont”).

A halottait elhamvasztva, urnában elásó Gáva-kultúra népe és a vele rokon csoportok mind nagyobb területet kerítenek birtokukba a késő bronzkor végén. Telepeiket-temetőiket Erdélyen kívül megtaláljuk a Bánságban és {28.} Tiszántúlon, a Kárpátoktól keletre Galíciában és Besszarábiában (Holihrad- és Kisinyov-kultúra). Egyes csoportjai még a Dnyeper vidékére is eljutnak az erdős sztyeppen. A Kárpátoktól délre, Havasaföldön és Észak-Bulgáriában is olyan népesség lakik e korban, amelyik anyagi kultúrájának maradványaiból ítélve a Gáva-kultúra népééhez hasonló nyelvet beszélhetett (Babadag- és Pšeničevo-kultúra). Ez a terület nagyjából a dákok, géták, műszök később ismert lakhelyeivel azonos.

A kései bronzkor vége és az említett népeknek az antik forrásokban való föltűnése között nem számolhatunk olyan jelentőségű népmozgalmakkal, amelyek a népesség zömének kicserélődéséhez vezetnének ezen a nagy kiterjedésű területen. Ezért valószínű, hogy a Gáva-kultúra és a rokon emlékcsoportok a dákok, géták, műszök elődeinek hagyatéka. Eredetük világos: a helyi, középső bronzkori lakosság helyben maradt közösségei és a hódító halomsírosok lassú összeolvadási folyamatának végeredménye a közös vagy hasonló nyelvet beszélő népek kialakulása a késő bronzkor végére. A késő bronzkor közepén a stabilizációt segíti elő egy keleti eredetű lovas népcsoport szervező ereje is. Igaz, uralmuk nem tartós: kaukázusi baltáikat, sajátos kantártartozékaikat más kincsekkel együtt még jóval a késő bronzkor vége előtt elrejteni kényszerülnek, nemcsak Erdélyben, hanem a Dunántúlon és a Dráva–Száva közén is (Felsőmarosújvár, Ispánlaka, Karánsebes, Kőfarka). Velük együtt – úgy látszik – feltűnnek a vasművesség első nyomai (Oláhlápos, Bogda, Babadag). Erdélyben ezután hosszabb békés fejlődés tanúi lehetünk, a kovácsok főleg fejszéket és sarlókat gyártanak, mint a késő bronzkor vége felé elrejtett raktáraikból kiderül (Mojgrád, Pusztatóti stb.). Ezek a szerszámok fegyvernek is alkalmasak voltak, mégis főleg a gazdálkodást segítették.

A bányászok és kereskedők nyugalmas életének a késő bronzkor lezáródásakor vége szakad. A Duna vidékén, a Kárpát-medencében ekkor újra ázsiai lovascsoportok tűnnek föl, alaposan megbolygatva a parasztfalvak lakóit. A különböző népekből összeverődött jövevények – sokszor egymással is harcban – egész falvakat telepítenek át, néha nagy területeket néptelenítenek el. A népmozgások hullámainak lecsillapodása után különböző, néha egészen kicsi, többnyire kevert etnikumú közösségek jelennek meg a Duna mentén (Balta Verde-, Bosut-, Dálya-, Mezőcsát-csoport). A Gáva-kultúra és a rokon csoportok területén belső lakosságcserék történnek, így Erdély késő bronzkori lakosságának nagy része is elvándorol az események következtében, alighanem a Kárpátokon túlra. Elhagyott falvaikat a jövevényekkel együtt Al-Duna-vidéki, kisebb részben dél-dunántúli telepesek foglalják el.

A Basarabi-kultúra népének első elemei a Maros középső folyása mentén föl (Gyulafehérvár, Tărtăria-Alsó-Tatárlaka stb.), később az egész Erdélyi-medencében megtelepülnek (Marosvásárhely, Maroscsapó, Kolozsmonostor). Itteni telepeiket a havasalföldiekkel ellentétben huzamosabb ideig {29.} használják, gyakran meg is erődítik. Sövényfalú, sárral tapasztott házaik között gyenge szerkezetű felszíni épületek is emelkedtek, főként állattartásból éltek. A népesség jelentős része fémművességgel foglalkozhatott; jellemző, hogy a határvidéken olyan leletek kerülnek elő, amelyek az erdélyiek által nem (vagy igen ritkán), de a környéken használt bronztárgyakat tartalmaznak (Marosportus, Alvinc, Vajdéj).

Kifejlett vasművességgel találkozunk; a fegyverek, szerszámok után a lószerszám részei, majd a ruhatartozékok is mind gyakrabban vasból készülnek. A jövevények hamar elhagyják bronzból gyártott alkalmatosságaikat, így a korábbi bronz kantáralkatrészek (Maroscsapó) helyett vaszablákat kezdenek gyártani (Maroscsapó, Maroskeresztúr); formára ugyanolyanokat, mint előbb bronzból. Fegyvereik – kardok és akinakészek („szkíta” tőrök) – gyakran hasonló formájúak, mint a késő bronzkori, nyitott karikás markolatvégű kardok (Aldoboly, Maroscsapó). Előfordulnak egyélű, görbe hátú tőrök is, olyan T alakú markolattal, amilyeneket szomszédaik, a Balta Verdecsoport sajátos fegyverein találunk (Miriszló, Borosbenedek).

Aranyfeldolgozásukról nem sokat tudunk, azonban gyanítható, hogy a Kárpátok vidékének több aranytárgya itt készülhetett, mert a Mihályfalván előkerült korai leletben többek között megtalálható a dályai kincs karperecének és a michałkowói kincs szárnyas gyöngyének párja. Később is csak elvétve tűnnek föl aranytárgyak, ezért valószínű, hogy többnyire a kereskedelemnek dolgoztak.

E korban Erdély területén egységes temetési szertartás uralkodik. A tetemeket hátukon, kinyújtóztatva földelik el, fejük nyugatra vagy keletre kerül; ékszereiken és ruházatukon kívül magukkal viszik fegyvereiket, eszközeiket is. Ételként marhahús, s az edényekben bizonyára ital is jutott a sírokba. A szigorú rítus következménye, hogy a halott mellé csak háromféle edényt tesznek: urnát, füles csészét, behúzott peremű tálat. A korai korszakban, közvetlenül a késő bronzkor után ugyan még halmos, lovas temetkezésekre is van adatunk (Maroscsapó, Nagyenyed), a sírba kerülő edények azonban már ekkor is a későbbi idők jellegzetességeit mutatják. Amikor az Al-Duna vidékén és az Alföldön gyakorivá válik a korongolt edények használata, Erdélyben még mindig a korábbiakhoz hasonló edényeket tesznek a halottak mellé.

Ez a szigorúan rítustartó kora vaskori népesség kétségtelenül közeli rokona a kelet-európai szkítáknak. Az 5. század végén író – de Hékataiosz 6. század végi adatait használó – Hérodotosz pedig úgy tudja, hogy a Maros az agathürszöktől folyva ömlik a Dunába (IV, 48). Másrészt az agathürszök a neurok szomszédai (IV, 125), az utóbbiak viszont a Bug mellett, a Türasz (Dnyeszter) forrásvidékén laktak (IV, 17, 51). Ezek az adatok nemcsak Erdélyre vonatkoztathatók, hanem a Kárpát-medence egész keleti felére vagy általában a Kárpát-medencére.

{30.} A 6. század végén Dareiosz perzsa király szkíták elleni európai hadjárata idején az agathürszök a szkíták ellen fordulnak. Ez perzsa–agathürsz kapcsolatra, potenciális „szövetségre” utalhat, s ennek fényében figyelemre méltó, s talán nem véletlen, hogy Dareiosz egyik felirata éppen Erdélyben, Szamosújvárott került elő.

Hérodotosz (vagyis Hékataiosz) azt mondja, hogy az agathürszök finomak és arannyal ékszerezettek, nőközösségben élnek (IV, 104). Utóbbi csoportházasságra vagy többférjűségre vonatkozhat, itt alighanem a második értendő. Mindenesetre az erdélyi temetők kései korszakára (nagyobb részük ide tartozik: Csombord-típus) a hékataioszi adatok alig illenek, természetes hát, hogy a korai időkre kell vonatkozzanak.

Az erdélyi agathürszök 500 körül még terjeszkednek, jellegzetes készítményeik megjelennek az Alföld keleti felén (Ártánd). Amikor az 5. század elején erre a vidékre havasalföldi (Ferigile-kultúra) és közép-balkáni csoportok települnek, föladják ugyan alföldi birtokaikat, erdélyi telepeik viszont békében maradnak. A Kárpátokon belül s kívül elterjedt fémmunkákból (tükrök, akinakészek, tegezzárak stb.) azt is tudjuk, hogy továbbra is ők látják el a szomszéd vidékeket (néha távolabbi területeket is) közkedvelt szkíta tárgyakkal.

A görög világ látóköréből azonban eltűnnek. Hérodotosz még említi egy, az 5. század közepe felé élt királyukat, Szpargapeithészt (IV, 78), utoljára pedig Nagy Sándor tanítómestere, Arisztotelész nevezi meg őket: szerinte törvénytisztelők és éneklik törvényeiket (Problemata 19, 28). A 4. század közepén még Erdélyben éltek. Ezután – a régészeti anyag tanúsága szerint – nem temetkeznek többé az agathürsz temetőkben, Erdély lakosai magukra hagyják halottaikat, s szinte maradéktalanul elvándorolnak. Menekülésük oka: a kelták megjelenése. Ezek már a 4. század végén föltűnnek a Balkán hegység keleti felén, 335-ben békeköveteket küldenek Nagy Sándorhoz, majd a Balkán hegység környékén Kasszandrosz veri vissza támadásukat.

Az elnéptelenedett Erdély egy időre hazát kereső csoportjaik kezére jut. A betelepítés régészeti nyomai jobbára a 3. század elejétől figyelhetők meg, addig csak néhány – Balkánt is megjárt – harcos temetkezését ismerjük (?Oláhszilvás). A korai kelta stílusú leletek, amelyeket az erdélyi La Tène-anyag többségétől eltérően kelták hagyatékának tarthatunk, jellemző módon az Érchegység közelében (Nagyenyed, ?Oláhszilvás) és a Sajó, Nagy-Szamos vidékén (Újős – ha ide tartozik –, Erked, Csépán) találhatók. A későbbi Dacia erdélyi részének lakosai között csupán egyetlen, valószínűleg kelta eredetű népcsoportot ismerünk, a kotinokat-kotenszeket (Ptolemaiosz III, 8, 3., ILS 8965). Ezek másik, az Északi-Középhegység nyugati felén megtelepedett részéről Tacitus azt írja, hogy – szégyenszemre – vasat bányásznak (Germania 43). Az adatok közötti összefüggés megengedi, hogy a daciai kotinokban a 3. századi kelta telepesek utódait keressük. Ezek azonban {31.} számban elenyésző, de jelentős kisebbségét alkották Erdély kelta kori lakosságának.

A betelepülő népesség zöme alföldi dákokból állt (Vekerzug-csoport). Anyagi kultúrájuk korábbi jellemzői átsejlenek a mindent elöntő kelta „divaton”, fölbukkannak a messzire szállító kézművesipar egyszínű termékei között: a termetes fazekak, urnák, egyfülű bögrék, kicsiny, görbe hátú kések. Az erdélyi késő vaskori temetők nagy része e nép halottainak maradványait rejti. A temetési szertartás olyan változatos, mint az Alföldön: tetemek kerülnek a sírba, elégetettek hamvait szórják a gödör aljára vagy földelik el néha urnába rejtve (Nagyenyed, Dipsa, Apahida, Újős).

5. térkép. Kései bronzkor és vaskor

5. térkép. Kései bronzkor és vaskor
1 = Noua-kultúra; 2 = Felsőszőcs-kultúra; 3 = Gáva-kultúra; 4 = Basarabi-kultúra; 5 = szkíta és La Tène kori leletek

A korongolt edények általános elterjedése, a földművelésnek és a háziiparnak eszközöket gyártó vasművesség csak mesterségével foglalkozó iparosréteg elkülönülésére utal, néha – gondoljunk a kotinokra – elképzelhető az iparosok népi különállása is. Fegyverek, számos lószerszám, harci kocsik (Székelykeresztúr, Prázsmár) s ezekkel szemben fegyvertelen közösségek {32.} megléte (Apahida) uralkodó harcos rétegről tanúskodik. Ez a társadalmi szerkezet jelentős többlettermék előállítására is utal, s mindez együttvéve megteremti Erdélyben és a környező területeken a közvetlen kereskedelmi csere helyett az értékmérő eszköz bevezetésének szükségességét.

A „keleti kelta” vagy „dáknak” nevezett pénzek mintájául II. Fülöp és Nagy Sándor tetradrachmái szolgálnak, s kezdetben még a macedón királyok igazi érmeivel együtt használják az utánzatokat. A pénzverés híven követi a politikai történetet: Burebista (Boirebisztasz) föltűnésekor (i. e. 80 körül) a macedón pénzek utánzatait nem verik többé. Erdély és a „kelta világ” kapcsolata azonban már korábban megszakad, i. e. 150-től az itteni verdék csak olyan pénzt készítenek, amelyet értékmérőként a Kárpátokon kívül s az Alföldön nem (vagy csak nagy ritkán) használnak (scyphati).

Az Erdélyi-medence lakosságának kultúrája ettől az időtől kezdve, a dák királyság korára fokozatosan átalakul. A sávosan festett edények ugyan még az i. e. 1. században is bekerülnek a sírokba (Baráthely-Paratély), s a vasművesség hagyományai töretlenek, a műveltségi rétegek azonban kiegészülnek egy újabbal: a „dák várak”, a „dák ezüstleletek” pontusi kötődésű anyagával. Ebben a folyamatban havasalföldi és moldvai népcsoportok beáramlása is fontos tényezőnek tűnik: hogy Boirebisztasz királyságának határain belül vagy e királyság létrejöttének előzményeként, ma még nehezen eldönthető kérdés. A Fekete-tenger menti görög városokkal való szoros kapcsolat, a dákok és geták közös fennhatóság alá kerülésére mutató adatsor azonban vonatkozásaiban inkább a dák királyság történetének része.

2. A DÁK KIRÁLYSÁG

A dák népről szóló legkorábbi híradások kora és hitele vitatott. Nem valószínű az az ókori feltételezés, amely szerint az újattikai komédiákban (i. e. 4. sz.) szereplő Daosz nevű rabszolgák dákok lettek volna, mert a dákok első biztos említése legalább két évszázaddal későbbi időre vonatkozik, a rómaiak pedig még ennél is később, 76–73 között érték el először a Dunát. Adataink használhatóságát egyrészt az korlátozza, hogy a részletes elbeszélő forrásoknak csak kivonatai maradtak ránk, ezekben pedig az egyes népekre vonatkozó történeti visszapillantások gyakran több korszak eseményeit tömörítik. Nem tudott ezért a kutatás egyetértésre jutni abban a kérdésben, hogy Oroles dák király valamikor az i. e. 2. században harcolt-e keleti szomszédai, a kelta basztarnák ellen, vagy pedig ennél egy jóval későbbi, bár éppígy meghatározhatatlan időpontban. Nincsen eldöntve az az alapvető kérdés sem, hogy Rubobostes király, akinek egy forrásunk a dák hatalom megnövekedését tulajdonítja, az első jelentős dák uralkodó volt-e valamikor az i. e. 2. században, vagy pedig neve egyszerű elírás a dák hatalmat eddigi tudásunk {33.} szerint valójában megalapozó Burebista király neve helyett. A másik nehézség a dákok kétféle elnevezéséből adódik. A Balkán félsziget keleti felét, az alsó Duna völgyét és Erdélyt lakó trák nyelvű törzsekre több megkülönböztető elnevezést használtak a görög és a római irodalomban. A görög kultúrával igen korán kapcsolatba került tulajdonképpeni trákok lakták a Balkán hegységtől délre fekvő és Macedóniával kelet felől határos területet, a geták a Balkán hegységtől északra és az alsó Duna partján elterülő vidéket. A görög források az erdélyi dákokat, akik a trák nyelvű népek közül utolsónak kerültek az antik világ látókörébe, szintén getáknak nevezik, a görög forrásokból merítő római történetírók pedig gyakran önkényesen dáknak fordították a „geta” népnevet akkor is, amikor a tulajdonképpeni getákról volt szó. Épp ezért kritikával kell kezelnünk azokat a szórványos adatokat, amelyek a dákok részvételét említik egyes olyan harcokban, amelyeket a rómaiak az i. e. 2. és 1. században Macedónia északi határán vívtak különböző trák, geta és kelta törzsek ellen.

A geták korán kapcsolatba kerültek a görögséggel. A Fekete-tenger partjának görög városaitól közvetlenül, a trák törzseken keresztül pedig közvetett úton tartós ösztönzéseket kaptak kereskedelmük, iparuk és művészetük alakulásához. Erdély területén ennek a görög hatásnak nincsen számottevő nyoma a késő vaskorban. Annál meglepőbb, hogy az i. e. 2. században vert görög pénzek (főleg macedón és thaszoszi tetradrachmák) lelőhelyei Erdély déli felében sűrűsödnek, míg valamivel ritkábbak a Kárpátoktól délre eső sík vidéken. Nem tudjuk, hogy ezek a pénzek mikor kerültek Erdélybe; a görög pénzeket utánzó helyi ezüstpénzverés mindenesetre jóval később kezdődött Erdélyben, mint a getáknál. E pénzverés történetének utolsó nagy összefoglalása az erdélyi görög ezüstpénzutánzatokat az i. e. 1. század első felére teszi. A pénzverés kezdete így időben egybeesik Burebista uralomra jutásával, a pénzek lelőhelyei pedig épp azon a területen sűrűsödnek, ahol a megszülető dák állam központja feküdt: a Ruszka-, a Szörényi- és a Kudzsiri-havasok határolta területen és ettől északra, a Maros völgyében.

Ezen a dél felől átjárhatatlan hegyek által határolt, de a Maros, a Zsil és az Olt völgyén át a Dunával kapcsolatot tartó területen, amelynek központja a Marosba ömlő Városvíz völgye volt, az i. e. 1. században számos erődített magaslati település jött létre. A nyílt – nem erődített – települések száma újabb számítások szerint szintén jelentős szaporodást mutat az i. e. 2. és a 1. században, ami a dák társadalom átalakulására enged következtetni. Az átalakulás mibenléte már korántsem ilyen pontosan körvonalazható. Az Erdély északi felében érezhető erős kelta hatás bizonyára hozzájárult a technikai haladáshoz. A vaseszközök használata, a fazekaskorong és más újítások átvétele mellett a magaslati erődök is a késő kelta oppidum-kultúra hatásaként értékelhetők. A pénz használata és a helyi pénzverés megindulása arra mutat, hogy az ezüstöt az áruk és értékek bizonyos körében már {34.} egyenértékként s egyúttal az értékfelhalmozás célszerű, mérhető eszközeként kezdik használni. Mint a dunai keltáknál, úgy itt sem gondolhatunk azonban arra, hogy a pénz általános értékmérőként terjedt volna el, és a piacra termelés eluralkodását jelezné. A dákok gazdasági élete minden jel szerint megmaradt a házi gazdálkodás és az önellátás túlsúlya mellett, ami odáig terjedt, hogy még a háztartásban használt agyagedények nagy részét is házilag vagy legalábbis egy-egy kisebb közösség határait túl nem lépő módon, nem áruként állították elő. Ebből a szempontból tekintve a dák gazdálkodás a dák királyság korában is fejletlenebb volt a dunai keltákénál.

Kérdés ezek után, hogy az előrehaladott társadalmi tagolódást feltételező erődépítés, az értékek – főleg az ezüst – felhalmozása, különösen pedig a dák hatalom látványos és váratlan megerősödése milyen belső okokkal magyarázható. A dák társadalomra vonatkozó szűkszavú forrásadatok két élesen, szinte kasztszerűen elkülönülő rétegről tudósítanak: a „tarabosztész” vagy „sapkások” és a „hosszú hajúak” rétegéről. A dák előkelőségek a későbbi ábrázolásokon csakugyan szőrme- vagy inkább nemezsapkát hordanak, amely hasonlít a fríg sapkához. A kasztszerűen elkülönülő kisszámú előkelők és a nagyszámú kizsákmányolt nép kettőssége jó magyarázatot ad a dákok régészeti hagyatékának arra a kettősségére, amely a Duna-vidék késő vaskori régészeti hagyatékában egyébként nem található meg; görög finomkerámia, görög tükrök, fejlett hazai ezüstművesség és festéssel díszített, finom korongolt kerámiák a dák várak jellemző leletanyaga, míg a nyílt telepek leleteinek túlnyomó többségét mégis a kora vaskori hagyományokat őrző, rendkívül egyszerű, sőt durva, kézzel formált kerámia és a nagyon szegényes fémtárgyak alkotják.

Maga az a tény, hogy egy törzs vagy törzsek kisebb csoportja rövid idő alatt óriási területeket igáz le, és nyelvileg is idegen népek sorát használja szövetségesként vagy zsákmányolja ki leigázottként, nem volt szokatlan az időszámítás előtti századok főbb vonalaiban már követhető dunai és balkáni történetében. Mielőtt a dákok a középső és alsó Duna mentén egyeduralomra jutottak volna, a római uralom alá került Macedóniát észak felől előbb a kelta szkordiszkuszok, majd az i. e. 1. század elejétől kezdve a dardánok háborgatták. A szkordiszkuszok központi szállásterülete az i. e. 3. század közepétől kezdve Belgrád környéke, a dardánok ősi lakhelye a mai Szerbia déli része és a mai Macedónia volt. Amikor a szkordiszkuszokat említik Róma elsőrendű vagy kizárólagos balkáni ellenségeként, akkor a dardánokról vagy nem hallunk semmit, vagy pedig – más trák törzsekkel együtt – szkordiszkusz szövetségben harcolnak Róma ellen. A szkordiszkuszok hatalma az i. e. 2–1. század fordulója táján megtört, s ettől kezdve Róma balkáni ellenfelei között egyre kevesebbet hallunk róluk. Annál többet említik azonban- a dardánokat és a velük együtt támadó olyan más trák törzseket, amelyek korábban legfeljebb a szkordiszkuszok „szövetségében” jutottak szóhoz. A {35.} Kárpát-medencében is egy-egy törzs vagy törzsek kisebb csoportjának uralmával lehet az időszámítás előtti századok politikai történetét jellemezni. A Kárpát-medence északi és nyugati felében a 2. század végén egy kelta törzsszövetség tartotta kézben a hatalmat, amelynek vezetője a bójuszok törzse volt. A Száva völgyét a szkordiszkuszok birtokolták, akik egészen az i. e. 1. század elejéig uralmuk alatt tartották a Dráva és a Száva között élő pannon törzseket. A szkordiszkuszok hegemóniáját itt valószínűleg az törte meg, hogy sorozatos vereségek érték őket a Macedónia felől támadó rómaiaktól. A hatvanas években már a pannon törzsek önállóságára következtethetünk abból, hogy Mithridatész pontusi király tervében, aki Itáliát a Balkán félszigeten és az Alpokon át akarta megtámadni, már nem a szkordiszkuszok, hanem a pannonok szerepelnek az átvonulási terület birtokosaiként.

A Kárpát-medence és a Balkán említett népei az i. e. 1. század közepe táján szembekerültek a váratlanul és gyorsan terjeszkedő dák királlyal, Burebistával. Elöljáróban már utaltunk arra, hogy a forrásokból nem derül ki egyértelműen: Burebista valóban a dák törzseket egyesítő első jelentős dák uralkodó volt-e, vagy pedig központosító törekvéseiben az elődök (Rubobostes?) eredményeire is támaszkodhatott. Uralkodásának idejét forrásaink a római történelem nevezetesebb dátumaival egyeztették: Decaineus főpap, Burebista fő segítője és tanácsadója érkezését a dák királyságba Sulla hatalomra kerülésével (i. e. 82), Burebista megölését pedig Caesar meggyilkolásával (i. e. 44). Ez a mesterkélt párhuzamba állítás mindössze annyit tesz lehetővé, hogy Burebista korát az i. e. 1. század közepe elé tegyük. Minden jel szerint hosszú, talán négy évtizedes uralkodásán belül óriási hódításait legfontosabb forrásunk, Sztrabón szerint rövid idő alatt vitte végbe. Egy Dionüszopoliszban (Balczik, Bulgária) talált felirat szerint*G. MIHAILOV: Inscriptiones Graecae in Bulgaria repertae I. (2. kiadás, Szófia 1970) 13. sz. = DOBÓ 837. sz. Burebista i. e. 48 táján már „a Trákia felett uralkodó első és legnagyobb” király volt. Ugyanezen a feliraton említve van egy geta uralkodó, akinek apjához Dionüszopolisz városa követséget küldött. A követséget a geta uralkodó Argedavában fogadta. A felirat töredékessége miatt nem tudjuk, hogy ez az argedavai király Burebista apja volt-e, kérdéses továbbá az is, hogy Argedavát a Bánság keleti szélén található Arcidavával (Varadia) azonosíthatjuk-e. Ha igen, akkor az Argedavában görög követséget fogadó király talán valóban Burebista apja lehetett. Ennek azonban ellene mond az, hogy Burebista uralkodásának első felében minden jel szerint még nem rendelkezett befolyással a Fekete-tenger görög városaiban. A hatvanas években, Mithridatész pontusi király merész terveiben még sem ellenségként, sem szövetségesként nem merülnek fel a dákok, akiknek hatalmi területe eszerint akkor még nem terjedt ki a Duna alsó folyásának vidékére és a Fekete-tenger {36.} partjára. A hódításokat ezért valóban rövid időszakra, az időszámításunk előtti ötvenes évekre kell tennünk. Burebista uralkodásának első, hosszabbik szakasza nyilván a dák törzsek egyesítésével, az egységes dák királyság megteremtésével és megszilárdításával telt el. Ebben a bizonyára nem vértelen küzdelemben tanácsadója, segítője, „csaknem királyi” hatalommal bíró társa Decaineus főpap volt.

Miután a dák törzsek politikai egyesítésének nem kis feladatán túljutott, Burebista rövid idő alatt óriási területeket hódított meg. A hódítások sorrendje vitatott, mert a források a puszta tényen kívül alig nyújtanak többet. Három irányban terjesztette ki Burebista a dákok uralmát. Délkelet felé egészen a Fekete-tenger partjáig tört előre, és meghódította a görög városokat a Dnyeper torkolatától (Olbia) Apollóniáig (Szozopol, Bulgária). Ezt megelőzően kellett a Duna alsó folyása mentén lakó geta törzseket leigáznia, s ezzel együtt valószínűleg befolyása alá vonta a getáktól északra, a Kárpátok külső oldalán lakó basztarnákat. Ez a kelta vagy germán eredetű nép már az i. e. 2. században csapatokat állított a macedón királyoknak, majd újra meg újra feltűnt idegen hatalmak zsoldjában, míg Burebista halála után dák szövetségben vagy zsoldban harcolt Róma ellen. A másik, Róma szemében valóban veszélyesnek tűnő előretörés Macedónia felé irányult. Burebista átlépte a Dunát, és a Balkán félsziget nagy részén portyázva Macedónia római provinciáig, valamint a szintén római kézben lévő dalmát tengerpartig hatolt. Caesar utolsó éveiben Rómában a dák veszély elhárítását elsőrendű külpolitikai feladatnak tartották. E balkáni hódítások egyetlen bizonyító eredménye azonban csak az volt, hogy a szkordiszkuszok, miután Burebista leverte őket, dák szövetségben harcoltak Burebista további háborúiban, és a Dunától délre, a mai Szerbia északi részén a dákok tartósan megvetették a lábukat. A dák terjeszkedés harmadik iránya a nyugati kelta szomszédságot érintette. A bójusz törzsszövetség az i. e. 1. század első felében magába foglalta az Erdély északi felében települt kelta törzseket is. Burebista valószínűleg először e törzsek, a tauriszkuszok és anartészek uralmát igyekezett megtörni, és így került szembe a Kárpát-medence egész északi felét birtokló kelta (bójusz) törzsszövetséggel. Az összecsapást az robbantotta ki, hogy a dákok átlépték a Tiszát, és megindultak a bójusz törzs szállásterülete, azaz a Dunántúl északnyugati része és Nyugat-Szlovákia felé. Burebista győzelme a kelták felett nemcsak a bójusz törzsszövetség felbomlásához, hanem a dákoknak a mai Szlovákia déli részén való megtelepedéséhez is vezetett. Ezt a jellegzetes, kézzel formált dák kerámia elterjedésen kívül az is bizonyítja, hogy a Dél-Szlovákiában lakó kelták személyneveiben az i. sz. 2. században erős eldákosodási folyamat figyelhető meg.

A középső és alsó Duna-vidék hatalmi viszonyaiban így beállott változás már csak azért is aggodalmat kelthetett a rómaiakban, mert egy addig szinte ismeretlen és Róma befolyási övezetétől távol eső nép meglepetésszerű {37.} gyorsasággal vált Illyricum (a dalmát tengerpart) és Macedónia hátában elsőrendű politikai tényezővé. Iulius Caesar politikai programjába ezért joggal vette fel fontos feladatként a dákok hatalmának megtörését. Tervezett háborúját Macedónia felől akarta megindítani; erre a hadjáratra valószínűleg már i. e. 44-ben vagy 43-ban sor került volna, ha az ellene szőtt összeesküvés ebben meg nem akadályozza. Körülbelül ugyanebben az időben Burebista is politikai gyilkosság áldozata lett. Az összeesküvés (forrásunkban inkább lázadás) feltehetően a dák nemesség egyes partikularista csoportjainak érdekeit tükrözte, hiszen a dák törzseket csak a korábban független törzsi vezetők jó részének félreállításával lehetett egyesíteni. Nem zárható ki természetesen annak a lehetősége, hogy az összeesküvésben a római külpolitikának is része volt. A Burebistát követő időben egyes dák fejedelmeknek kapcsolatuk volt Octavianusszal, illetve Antoniusszal.

6. térkép. Erdély a dák királyság idején

6. térkép. Erdély a dák királyság idején
1 = dák vár; 2 = római katonai tábor; 3 = római város

Burebistának hatalma csúcspontján 200 000 fegyverese volt; valamivel később a dákok haderejét ennek csupán egyötödére becsülték. Királysága előbb öt, majd négy részre szakadt. A központi területen, Burebista saját törzse felett eleinte Decaineusnak sikerült uralmon maradnia; az ő utódjául említett {38.} Comosicus már valószínűleg véglegesített formában, egy személyben egyesítette a királyi és főpapi hatalmat. A Burebistától Decebalusig tartó királylista nyilvánvalóan a centrális területet, Erdély délnyugati részét birtokló királyságra vonatkozik, míg a további dák vagy géta királyok, akiket Augustus korában említenek, az al-dunai géták elszakadt törzsein uralkodtak. A voltaképpeni dák királyság uralkodói névsora sem problémamentes. Burebista, illetve Decaineus utódaként Comosicus szerepel, míg a több forrásban is említett dák Cotisót, aki a Duna hegyekkel szegélyezett vaskapui szakaszát birtokolta, ez a névsor mellőzi. Mivel a névsorban további elírások is találhatók, Comosicust talán Cotisóval azonosíthatjuk, aki minden jel szerint Burebista központi területén uralkodott.

Burebista részekre szakadt birodalmából csak a Kárpátokon belüli, erdélyi királyságot tekinthetjük dáknak, míg a többi királyság a geta törzsek feletti uralomban osztozott. Ezek között név szerint is említik Dicomes királyt, aki a Caesart követő polgárháborús időszakban Antoniusszal tartott fenn kapcsolatot, és Actium előtt neki ajánlott segítséget. Cotiso ugyanakkor Octavianus felé tájékozódott, ha hinni lehet Antonius vádjának, amely szerint Octavianus még családi kapcsolat kialakítását is mérlegelte volna. Más geta vagy dák királyok a viszálykodó római pártok között lavírozva anyagi előnyöket reméltek kilátásba helyezett csatlakozásuktól. Az e kor barbár népeinél szokatlan, messze ágazó diplomáciai kapcsolatokat azzal magyarázhatjuk, hogy a részekre szakadt dák birodalom mindegyik királya Burebista politikai utódjának tekintette magát, és ennek megfelelően keresett külső támaszt hegemoniális törekvéseihez. E hegemoniális törekvések meglétét, sőt némi realitását tanúsítja az, hogy az először öt részre szakadt birodalom utóbb már csak négy részre oszlott, tehát legalább egy királynak sikerült az egyik vetélytársat kiütnie. Ilyen körülmények között a dák veszély nem kerülhetett le napirendről a római közvéleményben a Caesar halálát követő időben sem, a Caesar örökében fellépő Octavianus pedig a caesari politikai örökség végrehajtójaként hirdette meg a dákellenes háborút, bár ennek időszerűsége és lehetősége egyre csökkent. Az i. e. 35–33 között vívott japod háborút is a dák háború előkészítésének propagandisztikus szólamával indította, holott célja csupán az Itáliát a Balkánnal összekötő adriai partvidék hátországának birtokba vétele volt. A háború egyik kézzelfogható eredménye a Száva-völgyi Siscia (Sisak) városának elfoglalása lett; ennek fontosságát azzal támasztotta alá, hogy egy dákok elleni háborús felvonulás számára a legalkalmasabb kiindulás és támaszpont lehet.

Erre a dák háborúra természetesen nem került sor. Egyrészt azért, mert a következő évekre esett az egyeduralomért vívott harc döntő szakasza, másrészt azért, mert a későbbi években a dák veszély már nem mutatkozott olyan nagynak, hogy a római külpolitika közelebbi céljait háttérbe szoríthatta volna. Róma megelégedett azzal, hogy Cotisót kiszorította a Dunától délre eső {39.} birtokaiból. Erre már nem sokkal Octavianus actiumi győzelme után, i. e. 29-ben sor került. M. Licinius Crassus egy több éves balkáni háború első szakaszában győzelmet aratott Cotiso felett, aki azonban a Duna bal partját nem veszítette el, és valószínűleg még hosszabb ideig uralmon maradt Burebista egykori központjában.

Augustus előretörése a Dunáig ezek után közvetlenül érintette a dákokat, akikkel Róma csak később ütközött meg vagy vette fel a kapcsolatot annak a széles körű hadi és diplomáciai akciónak a keretében, amely a Dunától északra eső területek politikai viszonyait volt hivatva rendezni. Ezt természetesen megelőzte a Dunától délre eső noricumi és pannoniai területek birtokba vétele, valamint a Macedónia alá rendelt moesiai hadsereg létrehozása. E nagyarányú akciósorozat utolsó szakaszában azonban már megtették az első lépéseket a Duna bal partjának római befolyás alá vonására is. A Pannonia elfoglalásához vezető háború idején (i. e. 10) a dákok átlépték a Dunát; e támadást visszaverték, majd megtorlására Augustus sereget küldött ellenük, amely „a dákokat arra kényszerítette, hogy a római nép uralmát eltűrjék”.*Res gestae divi Augusti (Monumentum Ancyranum) 30 = DOBÓ 769. sz. Valószínű, hogy ezt a hadjáratot M. Vinicius vezette, akiről tudjuk, hogy egy hadjárata során előbb a dákok és a basztarnák seregét verte meg, majd az Alföld északi peremén élő kelta népeket kényszerítette „szövetségbe”.*DOBÓ 769a sz. Ezzel az Alföldön át észak felé indított hadjárattal talán párhuzamos akció volt Lentulusé, aki a hegyekben lakó dákok „nehezen megközelíthető népét” a Dunától északra űzte, és az innenső parton őrállomásokat létesített. Ezt a haditényt egy forrásunk úgy értékeli, mint amelynek eredményeképpen „Daciát, ha nem is győzték le, de távol tartották”.*Florus, epitome II, 28 (= IV, 12). Néhány további római hadjáratról csak részleteket ismerünk. Így például azt, hogy egy római sereg a Tiszán és a Maroson felhajózva közelítette meg a dákokat; valami eseménybeli háttere lehetett annak a költői megjegyzésnek is, hogy a daciai appulusz törzs számára – feltehetőleg Apulum (Gyulafehérvár) környékének lakóiról van szó – a Pontus rövid úton elérhető. Egyébként ez az elejtett megjegyzés az egyetlen utalás arra, hogy Burebista halála után a dákok az alsó Duna felé is kapcsolatot kerestek volna. Az Apulum–Pontus közötti legrövidebb út az Olt völgye; bizonyára nem véletlen, hogy Augustus, aki különben nem tartotta fontosnak az elért dunai határ katonai megszállását, épp az Olt torkolatától nem messze létesítette az egyik legkorábbi dunai legiótábort (Oescus-Gigen). A másik, feltehetően Augustus kori dunai legiótábor (Carnuntum-Deutschaltenburg) a rómaiak másik veszélyes dunai ellenfele, Maroboduus germán királyságának szomszédságában létesült. Ez is arra mutat, hogy a dák királyság a Burebista halála után bekövetkezett széthullás és területveszteségek {40.} ellenére még mindig a magasabban szervezett, nehezebben hozzáférhető politikai alakulatok közé tartozott.

Ilyen körülmények között bizonyára kapóra jött a rómaiak alig megszilárdult dunai pozíciói számára, hogy az Al-Duna mentén lassan egyre nyugatabbra tolta szállásterületeit a szarmaták lovas népének két törzse. A jazigok, majd a mögöttük előnyomuló roxolánok nemcsak a geták és a dákok, hanem most már a Római Birodalom és a dákok közé is ékelődtek, további nyugatra vándorlásuk során pedig Pannonia és a dákok között is az ütközőállam szerepét tölthették be. A jazigok számottevő mennyiségben az i. sz. 1. század első évtizedében tűntek fel az Alföld északnyugati felében, ahonnan kiszorították a Burebista óta ott települt dákokat. A szarmata vándorlás – amely esetenként a rómaiak támogatását is élvezhette – részben kiváltó oka lehetett a dákok kisebb-nagyobb betöréseinek, amelyek között közös dák–szarmata akció is előfordulhatott. A Dunától északra támadt feszültségek levezetésére ezért a rómaiak már Augustus alatt is áttelepítésekhez folyamodtak. Nagyobb számú getát (dákot?) telepítettek Moesiába, helyet biztosítva a szarmatáknak. Az új helyzet okozta zavarok valószínűleg lassan csillapodtak. Még Tiberius uralkodásának vége felé is dákok meg szarmaták pusztítottak Moesiában. Utána azonban hosszabb béke következett, amely az említett királylista szerint a negyven évig uralkodó Coryllus dák király uralmával esett egybe.

Coryllus másutt nincsen forrásainkban említve, ezért valószínű, hogy a viszonylag gyakori Scorilo dák név elírása. Egy Scorilo nevű dák királyról maradt fenn az a jellemző anekdota, hogy népét a római belviszonyokba való avatkozástól úgy tartotta távol, hogy két kutyát uszított egymásra, majd a marakodó kutyák elé farkast vezettetett. A kutyák nyomban közös erővel támadtak a farkasra.*Frontinus, stratagemata I, 10, 4. Ez az óvatosság jellemző lehetett Coryllus-Scorilo hosszú uralkodására, a kutyák példája pedig különösen időszerű volt a római császárság első súlyos válsága idején (i. sz. 68–69), amikor a polgárháborúba vonult legiók védtelenül hagyták a dunai határt. A szarmaták ezt a helyzetet több ízben sikeresen ki is használták, megsemmisítő csapást mérve több római seregre, sőt helytartóra is. Scorilo intő példázatát akár egyetlen eseménnyel is kapcsolatba hozhatjuk. A 68–69. évi válság idején egy alkalommal (valószínűleg 69–70 telén) a dákok is átkeltek a moesiai Dunán, és néhány határ menti táborhelyet elfoglaltak. Nem tudni, hogy ez Scorilo vagy valamely tőle független dák csoport akciója volt-e. Ha a kutyák példája valóban a tévesen Coryllusnak nevezett dák királytól származik, akkor valószínűbb, hogy egy tőle független havasalföldi dák csoport támadta meg a Duna-határt, és ez tette szükségessé, hogy Coryllus, azaz Scorilo saját népét nyugalomra bírja.

{41.} Az említett betöréssel kapcsolatban Tacitus a dákokat „mindig megbízhatatlan” népnek nevezi.*Tacitus, Historiae III, 46, 2. Bár ebben a véleményben már a későbbi dák–római összecsapások tapasztalatai is összegződtek, a dákok Burebista óta mindig különleges figyelemben részesültek. A másutt bevált, szövetségesinek nevezett, valójában azonban függő kliensi viszonyt a dák királysággal nehezebb volt kialakítani. Amikor Augustus uralkodásának vége felé arról hallunk, hogy a dákok sem olyan veszélyesek, mint korábban, sőt már-már hajlamosak a római uralom elismerésére, akkor ez a Scorilo korszak békésebb viszonyai felé mutat. Úgy látszik azonban, hogy a dák-római szövetség (foedus) ingatag alapokon nyugodott. A dák állam több szempontból különbözött azoktól a germán és szarmata kliens-államoktól, amelyek a Római Birodalom dunai határa mentén szövetségi viszonyba léptek a rómaiakkal. Egyedülállóan kedvező földrajzi adottság volt, hogy a királyság központját úttalan hegyláncok zárták el a Dunától; egy római támadásnak nyugatról a Temes vagy a Maros völgyében, keletről a Zsil vagy az Olt völgyében nemcsak kerülővel járó hosszú felvonulásra, hanem jól védhető szorosok és hágók áttörésére kellett előkészülnie. A taktikai fölény mindenképp a dákoké volt, mégpedig a birodalom dunai határának legfontosabb szakaszán, ahol a Duna szűk és meredek szorosban töri át a Kárpátok déli nyúlványait. Itt a vontatásos hajózás lehetővé tételére sziklába vágott utat kellett építeni. Az ókori technika e nagy teljesítménye Tiberius uralkodásának vége felé készült el. Talán nem véletlen, hogy a dák–római viszony békés szakasza is ekkor kezdődött. Róma bizonyára nagyobb anyagi áldozatoktól sem riadt vissza, hogy a hajózást a dákoknak juttatott kedvezményekkel tegye biztonságossá.

A földrajzi helyzet előnyei mellett a római külpolitikának számolnia kellett a dák királyság szervezettségével, a centrális hatalom erősségével is. A „királyi” Sarmizegethusa magaslati erődjét a Kudzsiri-havasok nyugati oldalán hasonlóan erődített magaslati várak sora vette körül, amely még a királyság távolabbi területeivel szemben is biztonságosan védhetővé tette az uralkodói központot. A sáncokkal, többnyire vastag falakkal, gyakran még tornyokkal is erődített, több hektár kiterjedésű várak nemcsak a fegyveresek befogadására szolgáltak, hanem a királyság ipari centrumai, raktárai, természetesen kincstárai, sőt szentélyei is voltak. Hogy a királyi hatalom mekkora munkaerőt tudott összpontosítani, azt a legjobban e várak nagyméretű faragott kváderkövekkel burkolt, gerendavázas falai mutatják, valamint a kövezett udvarok, utak, kőlépcsők, nagy kőtömbökből vájt csatornák stb. is, amelyek egyúttal a királyi hatalom hangsúlyozását is szolgálhatták. Az ilyen „monarchikus reprezentációnak” a primitív körülmények között élő köznépre gyakorolt hatása nem lebecsülendő; a „sapkások” és „hosszú hajúak” közötti nagy társadalmi különbség az ilyen királyi külsőségeket bizonyára szükségessé is tette.

{42.} A centrális hatalom erősítését szolgálta a vallás is, amelynek kultuszhelyeit a várak mellett az újabb román kutatás fedezte fel. A valószínűleg naptárként is szolgáló, szabályos rendben kimért kövekkel szegélyezett kerek, és a négy oszlopsorból álló, négyszögletes szentélyek minden jel szerint asztrológiai hiedelmekkel átszőtt kultuszok helyei voltak. E kultuszok eredetét az antik szerzők a trák Zalmoxisra (egyes források szerint Zamolxis) vezetik vissza, akit Püthagorász tanítványának mondanak. Az isteni szférába emelkedett mesés Zalmoxis tanításába az aszketikus életmód is beletartozott. Ezt a trák–geta eredetű hiedelemvilágot a dákok között feltehetőleg Decaineus honosította meg, aki Burebista hívására érkezett a dákokhoz, és a király legbensőbb tanácsadója lett. Burebista felismerhette a hiedelemben rejlő lehetőségeket, s felhasználta azt a centrális hatalom kialakítása érdekében. A kultusz gyakorlata privilégium, a hiedelemvilág őrzése papi titok volt; a főpap mintegy közvetítő a természetfeletti világ és a király között. Nem lehetetlen, hogy e papi privilégiumokba az orvoslás is beletartozik. Görög orvosi könyvek nagyszámú dák gyógyfüvet említenek dák elnevezésükkel együtt, ami a dákok orvosi és botanikai ismereteinek fejlettségéről tanúskodik. Ebben a hegyi pásztorkodó állattartással együtt járó botanikai és gyógyászati ismereteknek lehetett nagy szerepük.

A dák várak feltárása során a feltehetőleg helyi eredetű használati tárgyak mellett római importtárgyak is előkerültek. Ezek egy része a luxuscikkek azon csoportjába tartozik, amelyek a birodalom határán túli barbár főemberek tulajdonában Európa-szerte megtalálhatók. Feltűnő azonban az, hogy a római import itt nemcsak a törzsi arisztokrácia fényűzését szolgáló árucikkekből állt, hanem jó minőségű vaseszközökből is, amelyek a várakban űzött ipar magas színvonalához járulhattak hozzá. Az is valószínű, hogy a dák várak erődítési munkáinak irányításához görög és római szakembereket alkalmaztak. Egyes kváderköveken, különösen pedig a szentélyek kövein görög betűs jelek láthatók, amelyek valószínűleg az előre kifaragott elemek összeillesztését megkönnyítő kőfaragójelek voltak, más részüket a szentélyek naptári rendeltetésével hozhatjuk összefüggésbe. Egy óriási méretű, talán kultikus célokat szolgáló, fordított kúp alakú edényen a római téglabélyegekhez mindenben hasonló latin betűs pecsétek is előkerültek: az egyik pecséten DECEBALVS, a másikon PER SCORILO olvasható.

A román kutatás e két pecsétet többnyire „Decebalus, Scorilo fiá”-nak értelmezi. Az értelmezés nehézsége az, hogy a név két pecséten (bár egyazon edényen) olvasható, mintha az egyik név a tulajdonos (készíttető), a másik a készítő mester neve lenne. A Decebalus királyra való vonatkoztatás valószínű, de így is hiányolnunk kell a rex („király”) kitételét. Feltéve, hogy a „Decebalus, Scorilo fia” értelmezés helyes lenne, Decebalust Scorilo király fiának kellene tartanunk. Kettejük között azonban egy másik királyról, Diurpaneusról is tudunk; az ő nevéhez fűződik a dák királyság új politikai {43.} irányvonala, amely Decebalus fénykorán keresztül a dák királyság pusztulásáig vezetett.

Mint láttuk, Scorilo a Római Birodalom európai határai mentén mindenütt kiépített szövetséges (foedus) viszonyt elfogadhatónak tartotta; nem lehetetlen, hogy épp azért, mert Tiberius a Duna-szoros útépítése után kivételesen magas évi járadékot (stipendium) folyósított neki. A késői Jordanes előadása szerint Diurpaneus király azután tört be a birodalomba, miután a dákok „hosszú szünet után, Domitianus uralkodása alatt, félve az ő kapzsiságától, felmondták azt a szerződést, amelyet más császárokkal régebben kötöttek”.*Jordanes, Getica 76. Lehet, hogy Domitianus a kivételesen magas stipendiumot valóban csökkenteni akarta, de aligha hihetjük, hogy ezt épp abban a kedvezőtlen külpolitikai helyzetben tette volna meg, amikor a dunai germánok is háborúra készültek. Valószínűbb, hogy a dákok időzítették rajtaütésszerű, súlyos veszteséget okozó támadásukat a germán fronton kialakult feszültséghez.

A dákok legkésőbb 85–86 telén, s mint annyiszor azelőtt, talán a befagyott Dunán átkelve támadtak. A meglepetésszerű támadásnak áldozatul esett Moesia helytartója, Oppius Sabinus, és szenvedett tőle a moesiai partvidék számos települése. A helyzet súlyosságát eléggé mutatja az, hogy Domitianus Moesiába sietett, és több hónapot töltött el a visszavágás megszervezésével. Az ellenakciót Cornelius Fuscusra, a praetorianus gárda parancsnokára bízta, aki átkelve a Dunán sikerrel nyomult előre a dákok földjén. Diurpaneus ebben a kritikus pillanatban átadta a hatalmat Decebalusnak, aki uralkodását a Fuscus seregén aratott fényes győzelemmel kezdte (i. sz. 87). Fuscus elesett, a vereség pedig olyan nagy volt, hogy egy legiót megszűntnek kellett nyilvánítani. Csak a harmadik római hadvezérnek, Tettius Iulianusnak sikerült 88-ban döntő győzelmet kicsikarnia Tapae-nál, a királyi székhely felé vezető egyik szorosban.

Töredékes forrásainkból nehéz kihámozni, hogy a csakhamar megkötött béke és új szövetség mennyiben hozott új elemeket a dák–római viszonyba. A Domitianus-ellenes római történetírás a békét Decebalus győzelmeként értékelte, mert Decebalus nemcsak magas stipendiumot, hanem római szakembereket is kapott, akiknek tudását békés és háborús célokra egyaránt felhasználhatta. Ugyanakkor a győzelem után, de még a békekötés előtt, egy római legiót veszély nélkül lehetett a germán frontra irányítani az Alföldön, „Decebalus királyságán át”.*DOBÓ 502 = 774a sz. Maga Decebalus pedig már a tapae-i veresége előtt is többször felajánlotta a békekötést, holott a germán háborúba bonyolódó Domitianus számára a harc folytatása mindenképp kedvezőtlen volt.

{44.} Nem használta ki a rómaiak szorult helyzetét Decebalus a következő években sem, amikor Domitianusnak Pannoniában igen válságos szakaszokból álló, hosszú germán–szarmata háborút kellett folytatnia. Valószínű, hogy célját a békekötésben megszabott magas stipendiummal és a rómaiak által rendelkezésére bocsátott szakemberekkel elérte. A 88-ban kötött békeszerződésre maga nem ment el, hanem Diegis nevű követével (talán testvérével) képviseltette magát; az ő fejére helyezte Domitianus a kliensfejedelem hatalmát jelképező diadémot.

További kutatási feladat még a dák várak építési periódusainak tisztázása. Könnyen lehetséges ugyanis, hogy a várak kőfalas és tornyos kiépítése legalább részben Decebalus műve volt, aki a kapott szakembereket épp ilyen és hasonló munkák irányítására használta fel. Római katonai szakembert gyaníthatunk a Decebalus nevét viselő pecsét készítőjében, amely pontos mása a katonai téglavetőkben használt bélyegzőknek. Római szakembert feltételez a várakban használt tetőfedő cserép is.

Decebalus a békekötést követő évtizedben, amikor szövetségi viszonyt tartott fenn Rómával, jelentősen megnövelte királysága kiterjedését. Az ilyen területnyeréseket a rómaiak mindaddig eltűrték, amíg az a szövetségi rendszer keretei között maradt, azaz nem sértett más fejedelmekkel kötött szerződéseket, és nem fenyegette felborulással a gondosan kiépített és fenntartott szövetségi hálózatot. Decebalus terjeszkedését alighanem Ptolemaiosz térképleírása alapján rekonstruálhatjuk, mert ez a jóval Dacia meghódítása után írt geográfiai kézikönyv Dacia határait nem a római tartomány határainak megfelelően írja le, sőt még a római Dacia legióit sem ismeri, holott azokat más tartományokban mindig említi. Sarmizegethusát továbbá „királyi”-nak mondja, ez pedig nem a Várhelyen alapított római colonia, hanem csak a Grădiştea Muncelului melletti királyi vár lehetett. A decebalusi Dacia határa Ptolemaiosz szerint nyugaton a Tisza, északon a Kárpátok, keleten a Dnyeszter volt. Ezt az óriási területet, amelynek jó részét nemcsak dák, hanem kelta, szarmata és más népek is lakták, bizonyára fokozatosan, s nem háborúk nélkül hajtotta uralma alá. Ptolemaiosz felsorolja – sajnos a pontosabb helymeghatározásokra alig alkalmas módon – a Decebalus uralma alá került népeket is. Ezek között a legészakibbak más forrásokból is jól ismertek: a kelta anartészek és tauriszkuszok, az egykori bójusz törzsszövetségnek Erdély északi részén lakó tagjai, valamint a Kárpátokon túli, trák nyelvű kosztobókok. A többi népnév másutt nem fordul elő, feltűnő számban vannak azonban közöttük helynévből képzett népnevek (Predavenses, Ratakenses, Kaukoenses, Buridavenses stb.). Mivel ezek a ptolemaioszi térkép centrális helyzetet elfoglaló népei, talán megkockáztatható az a feltevés, hogy Decebalus a dákokat egy-egy központ alá rendelt területekre osztotta, erőszakosan felszámolva ezzel a hagyományos törzsi tagolódást. Mert az is feltűnik, hogy az egyetlen korábban ismert dák törzs, az appulusok törzse, még az Apulum {45.} helynévből képzett Apulenses formában sem fordul elő ebben a népjegyzékben. Decebalus királysága ilyen módon szervezettség tekintetében nem sokban különbözött Burebista sok törzset és népet egyesítő királyságától, amelyből azonban a nagy hódító halála után dák királyságként csak a centrális terület, a Dunától a Marosig, a Bánságtól az Oltig terjedő rész maradt meg.

Traianust valószínűleg nem Decebalus hódításai győzték meg arról, hogy a dák királysággal egyszer s mindenkorra le kell számolnia. Decebalus államférfiúi belátásával nehezen lenne összeegyeztethető annak feltételezése, hogy a birodalom egyes részeinek meghódítását is tervbe vette volna. A 88-as szerződést követően nem is tett semmit, ami a rómaiakkal való szakításra engedne következtetni. Római részről ezzel szemben már a Domitianus halálát követő években is bizonyos készülődés jeleit fedezhetjük fel. Traianus is csak az uralomváltás első éveit várta ki, miközben a dunai germánokkal rendezte a szövetséges viszonyt. Uralkodása negyedik évében már megindult a dákok ellen.

A végleges leszámolás gondolatát több körülmény érlelte meg: a túlságosan magas stipendium, amelynek további emelésétől is tartani lehetett; a Domitianus alatt kötött béke tartósan nem teljesíthető feltételei; a további dák területnyerés, és ennek folytán a Duna menti szövetségi rendszer felborulásának a veszélye; a külpolitikai zsarolás állandó lehetősége; ellenzéki elemek gyülekezése Decebalus országában; a dunai hajózás biztonsága stb. A birodalom európai határai mentén az egyedüli feszültséggóc, amelyet Róma pénzzel és diplomáciával nem tudott tartósan semlegesíteni, a dák királyság volt.

A 101–102. és 105–106. években, két rövid, bár igen véres hadjárattal végbevitt hódító háború részletei jelen ismereteink alapján alig tisztázhatók. Az egyetlen ránk maradt összefüggő ábrázolás a háborút megörökítő Traianus-oszlop, amelynek szalagszerűen felfutó domborműve a kutatás minden erőfeszítése ellenére sem bizonyult a háború megbízható, a lényeges momentumokat kiemelő ábrázolásának. Traianus mindkét hadjárathoz óriási sereget vont össze, amely több irányból, a völgyek és szorosok áttörésével hatolt a királyi központ felé. Miután Traianus az első háborúban elérte a várakat, és döntő csatát kényszerített ki, megszálló csapatokat hagyott a váraknál, és olyan feltételeket szabott, amelyek a dák királyság politikai felszámolását jelentették; a hadifelszerelések kiadása, illetve leszerelése, a várak lerombolása, Decebalus hódításainak feladása, a menekültek kiadása, a teljes külpolitikai lojalitás, sőt passzivitás kikötése mind a végleges megoldásra való törekvést mutatják. A hadjárat után megépült a Duna első állandó hídja Drobetánál (Turnu-Severin), amely az állandó összeköttetést teremtette meg a gyakorlatilag már megszűntnek tekintett királyság területével. Decebalus, aki az első háború során többször tárgyalási készségét fejezte ki, a vereség után határozott ellenakcióba fogott. Újjászervezte hadseregét, a szomszéd népekkel {46.} kapcsolatot keresett, egyes területeket újra birtokba vett, sőt egy tárgyalásra magához hívott római tiszt túszként való visszatartásával zsarolni is próbált.

A második hadjárat a végsőkig elszánt, de jól felkészült Decebalus ellentámadásával találkozott. A 106. év tavaszán azonban már a várak is elestek; ha a Traianus-oszlop triumfális szellemben fogant ábrázolásainak hinni lehet, akkor a „sapkások” uralkodó rétege széthullott: az öngyilkosságok, lefejezések, menekülések és tárgyalási kísérletek a teljes szétziláltság látszatát keltik. Decebalus valószínűleg Erdély keleti részébe vonult vissza, ahol az őt üldöző lovascsapat elől az öngyilkosságba menekült. Fejét Traianushoz vitték.

A dák királyság pusztulásával a dák társadalom is széthullott. A köznép egy része kivándorolt, az otthon maradottak egy részét rabszolgának hurcolták el. A szigorúan tagolt társadalom felső kasztja, a „sapkások” nem tudták megőrizni társadalmi rangjukat, számbelileg nyilvánvalóan óriási veszteség is érte őket. A papi hatalom a királysággal együtt eltűnt a dákok életéből, annyira, hogy a dák vallásnak a római uralom idejéből semmi nyoma sincsen. A szervező hatalom hirtelen megszűnése a hazájukban maradt dákok beilleszkedését az épülő provinciális társadalomba annál inkább gátolta, mivel a köznép úgy került szembe a hódítóval, hogy a mindenütt máshol meglevő, a rómaiak számára egyedül elfogadható képviselő, az arisztokrácia hiányzott. A nagy vérveszteségek mellett ez volt a második ok, amiért Traianus és utódai a birodalom minden részéből szorgalmazták vállalkozó telepesek bevándorlását a meghódított Daciába.

3. DACIA RÓMAI TARTOMÁNY


FEJEZETEK

BERENDEZKEDÉS ÉS SZERVEZÉS

A megismétlődő dák betörések, amelyek nemcsak a birodalom határtartományait, Moesiát és Pannoniát sújtották, hanem amelyeket – inkább csak a belpolitikai propaganda következtében – olykor még Itáliában is fenyegetőnek éreztek, az i. sz. 2. század elején megszűntek. Az erdélyi Kárpátokra mint védhető természetes erődre támaszkodó dák királyságot Traianus két háborúban legyőzte. Az i. sz. 106. év nyarának végén a harcok befejeződtek („universa Dacia devicta est”: AÉ 1934/2); Rómában a diadalmenet után Decebalus dák király fejét a Gemonia-lépcsőn közszemlére tették, majd cirkuszi játékokkal ünnepelték a győzelmet, és érmeket vertek DACIA CAPTA felirattal. Az egykori dák hatalmi területet római katonaság szállta meg. A dák királyok kincseinek javát, amelyet a Sargetia patak (Sztrigy) medrében rejtettek el, egy Bikilis nevű dák főember árulása segítségével megszerezték a rómaiak, és a katonák, de főleg Traianus vezértársainak a jutalmazására, Róma városi lakosságának megajándékozására, a 123 napig {47.} tartó cirkuszi játékok költségeire, a Róma új forumát díszítő szobrok aranyozására használták fel. Nem lehetett csekély azoknak a kincseknek a mennyisége sem, amit a császár hálából a peluszioni (Kisázsia) Juppiter Kasziosz-szentélynek adományozott. Minden bizonnyal a dák királyoknak, talán magának Decebalusnak az örökölt kincstárához tartozott az a 40 000 darab (mintegy 3,4 mázsa) Lüszimakhosz-aranypénz is, amit a 16. sz. közepén az egykori dák központ közelében, a Sztrigy medrében találtak, és ami Fráter György, majd Castaldo kezére jutott.

A két dák háborúval a birodalom európai tartományainak az Északi-tengertől a Fekete-tengerig húzódó, megerődített határát először lépte át a római hadsereg olyan szándékkal, amely a birodalmat fenyegető ellenség teljes megsemmisítését és a birodalom határainak a védelmét csak az ellenséges terület tartós megszállásával, tehát tartománnyá szervezésével látta megvalósíthatónak, noha a dák terület provinciaként való megtartásának az igénye korántsem volt mindig egyértelmű.

Az első helytartó, D. Terentius Scaurianus legatus Augusti pro praetore alatt (i. sz. 106–110/112) gyors ütemben indult meg a provinciává szervezés, és már az ő hivatala idején le is zárult; ezt az i. sz. 112-ben vert DACIA AUGUSTI PROVINCIA feliratú érmek bizonyítják. Scaurianus végrehajtatta azokat az intézkedéseket, amelyek a meghódított terület provinciává válásához szükségesek voltak; elvégezték a censust (népszámlálás), és felmérték a földterületet. Az új provincia létesítésének az első és legfontosabb feladatai közé tartozott a határok kijelölése, a védelmi rendszer megszervezése, és a táborokat összekötő biztonságos útvonalak megépítése. A 2. század elejére a birodalom európai tartományainak katonai védelme, a lineáris határvédelem már kialakult. A legiók és a segédcsapatok elsősorban a folyóhatárok (a Rajna és a Duna) vonalára zárkóztak fel. Ahol ez nem volt lehetséges, mint Germania déli részén és Raetiában, ott (még a tagolt domborzatú területen is), nyílegyenes védelmi vonalat hoztak létre földsáncból, árokból. Daciában a hegy- és vízrajz azonban jórészt egyik fajta védelmi rendnek sem kedvezett. Mintegy 10 évre volt szükség, hogy a nagy hegyeken, folyókon és hágókon keresztül a hadászatilag megfelelő táborsort kiépítsék. A tartomány szélein épült táborok jelentették egyúttal a birodalom határát is. Ezt a munkát a külpolitikai szempontok, tehát az új provincia környékén élő meg nem hódított szabad dák törzsek, valamint nyugaton a szarmata–jazig, keleten a szarmata–roxolán lakosság is befolyásolta, mert esetleges támadásaik ellen a megfelelő védelemről gondoskodni kellett. Az erődrendszer korai történetét az értékelhető régészeti kutatások hiánya miatt kevéssé ismerjük. Különösen a Bánság keleti részén, Olteniában és a Havasalföldön hiányoznak a feltárások. A dák háborúk után a Dunától északra fekvő terület egy része: Oltenia keleti fele, Havasalföld és talán Dél-Moldva nem a daciai, hanem az alsó-moesiai hadsereg ellenőrzése alatt állt. Így például azon a Turnu-Severintől az Oltig és {48.} a Kárpátok déli lejtőiig húzódó területen is, amely később Daciához tartozott, a dák háborúk befejezése, valamint a végleges közigazgatási rendezés (i. sz. 118 körül) közti időben alsó-moesiai katonaság állomásozott. Korábban azt feltételezték, hogy a Bánságot a felső-moesiai hadsereg katonasága ellenőrizte. Bebizonyosodott azonban, hogy Bersoviában (Zsidovin, Berzovia) 118–119-ig daciai legio, a IIII Flavia állomásozott, ezért a Bánság keleti részét a daciai hadsereg által ellenőrzött területnek kell tartani a tartomány életének első évtizedeiben. A másik megszálló legio a XIII Gemina volt (7. térkép). Később Apulumban (Gyulafehérvár, Alba Iulia) állomásozott; valószínű ezért, hogy ez a Dacia védelmének magját képező 6000 fős egység már korábban is ott, Erdély központi fekvésű helyén táborozott. A legio castrumában régészeti feltárás nem folyt, ezért legkorábbi történetéről semmit sem tudunk.

7. térkép. Legiótáborok a Duna mentén és Daciában i. sz. 106–117/118 között

7. térkép. Legiótáborok a Duna mentén és Daciában i. sz. 106–117/118 között

Dacia fennállásának legkorábbi szakaszában tehát legalább két legio állomásozott a tartományban. A római közigazgatási gyakorlatnak megfelelően ezért a helytartó a legmagasabb tisztséget, a konzulságot már betöltött szenátorok közül került ki.

A legiók mellett nagyszámú segédcsapat védte a provinciát. Egységeik létszáma általában 500 vagy 1000 fő volt. Más tartományokhoz hasonlóan a táborok külső védműveit eleinte itt is földből és cölöprendszerből emelték. A 2. század húszas éveire a hadrend állandósult. A táborokkal egy időben épültek {49.} meg az azokat összekötő utak is. A katonaság által végzett útépítés már a provinciaszervezés kezdetén megindult, hiszen az utánpótlási vonalak létfontosságúak voltak, különösen egy olyan terület esetében, amelyik mélyen benyúlt a Barbaricumba. A tartomány északi részén, Erdélyben Potaissa (Torda-Turda) és Napoca (Kolozsvár-Cluj-Napoca) között i. sz. 109–110-ben már készen volt az út, amit egy, az út mellett, Ajtonyban (Alton) előkerült mérföldkő felirata bizonyít (CIL III, 1627). Az összeköttetést a birodalommal a Drobetánál (Turnu-Severin) még a két háború között megépített kőhíd és nyugatabbra a lederatai (Palanka) hajóhíd biztosította.

A tartomány első városában, Colonia Dacicában (= Sarmizegethusa) Traianus a dák háborúkban részt vett legiók kiszolgált katonáit telepítette le. A háborúk miatt csökkent lakosságú terület benépesítésére Traianus – a késő antik történetíró, Eutropius szavaival – az egész római világ területéről nagy tömeg embert költöztetett át Daciába. A telepítéseket a tartomány közjogi megalapításakor vert érem hátlapábrázolása, a Daciát megszemélyesítő nőalak ölében mozgó gyermekek is jelképezték.

Dacia fennállásának a kezdetén, i. sz. 107–108-ban harc tört ki a tartomány nyugati határán. Mindössze annyit tudunk erről (SHA, vita Hadriani 3,9), hogy Alsó-Pannonia helytartója, a későbbi császár, Hadrianus bocsátkozott harcba a szarmata–jazigokkal (szállásterületük a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon volt), noha azok a dák háborúkban még a rómaiakat segítették. A szarmaták nyugtalanságának az oka egyrészt talán az a terület lehetett (a Bánság keleti része), amelyet még a dák háborúk között Decebalus foglalt el tőlük, és amit kérésük ellenére „Traianus sem adott vissza nekik” (Cassius Dio LXVIII, 10, 3–4). Másrészt kelet felé, a Tiszántúlra terjeszkedő jazigokat az új tartomány megszervezésével nemcsak nyugatról és délről, hanem már keletről is a birodalom fogta közre, és ez feszültségforrást jelenthetett. A harcokban valószínűleg nyugat-daciai egységek is részt vettek. Erre utal egy, 106–108-ban, a cohors II Hispanorum által Traianus jólétéért emelt oltár felirata; ezt Mars U(ltornak) vagy V(ictornak) állították, és Versecen (Vrsac, Jugoszlávia) került elő (CIL III, 6273).

Ezt követően a külpolitikai helyzet rövid időre megnyugodott, és a tartomány biztonsága is szilárdnak látszott. Ennek jele lehet, hogy Daciában i. sz. 110-ben leszerelték a segédcsapatokban a szolgálatukat letöltött katonákat. S bár a provincia élére 112 körül ismét hivatásos katona került Traianus barátja, C. Avidius Nigrinus személyében, 114-ben a parthus háborúba már különítményeket is elvontak a daciai hadseregből. A békés időszak azonban csupán rövid ideig tartott. Amikor 117-ben meghalt Traianus, Dacia térségében lezajlott az első nagy erőpróba a birodalom és a környező népek között. A szarmaták két törzse, a jazigok és a roxolánok rátörtek a két Moesiára. A harcok Daciát is érintették. A helyzetet súlyosbította Quadratus Bassus halála, aki a tartományt már a dák háborúkban megismerte, és akit a {50.} császár éppen az új háború hírére nevezett ki Dacia helytartójának. A háborút a roxolánok esetében a római anyagi támogatás csökkenése, a jazigoknál pedig a már említett területi követelések okozták, valamint az a tény, hogy az új provincia az Al-Dunánál elszakította egymástól a két rokon népet. Hadrianus Moesiába utazott, majd Daciában is megfordult, ahol Drobetában „…attól való félelmében, hogy a híd védműveit könnyűszerrel elfoglaló barbároknak nem lesz nehéz az átkelés Moesiába, leromboltatta a híd felső szerkezetét” (Cassius Dio LXVIII, 13,6). A császár, megadván nekik a korábban megígért támogatást, gyorsan kiegyezett a roxolánokkal. A jazigok megfékezésére pedig szokatlan megoldáshoz folyamodott. A kiváló katonát, a csupán lovagrendű Q. Marcius Turbót állította Pannonia Inferior és Dacia élére, aki így két oldalról, összehangolt támadással törte le a jazigokat. Turbo és utóda alatt alakították ki a tartománybeosztás végleges kereteit. Hadrianus 119-ben praefectus praetoriónak nevezte ki Turbót, aki ezért elhagyta Daciát. Sarmizegethusa lakói ekkor feliraton fejezték ki hálájukat Turbónak (CIL III, 1462, 1551).

A 116–118-as szarmata háború megmutatta, hogy Daciának kevés a jelentősége a Dunától délre eső provinciák védelmében, a támadások megelőzésében. A jazigok a tartomány nyugati, a roxolánok a keleti oldalán, tehát a Bánságon és Havasalföldön keresztül betörhetnek a birodalomba, s ezt az új tartomány sem tudja megakadályozni. A roxolánok és a jazigok a lovas harcmodornak kedvező olteniai síkságon harapófogóba tudják szorítani és el tudják vágni a tartomány erdélyi területét; a drobetai hídon keresztül betörve pedig Moesiát fenyegetik. Tehát Decebalus uralmának megdöntésével a rómaiak megszüntettek ugyan egy veszélyes támadási gócot, ezzel azonban felszámoltak egy ütközőterületet is, ami ellensúlyozhatta volna a szarmata törzseket. Az egységes dák hatalom veszélye megszűnt, de a megerősödött szarmaták nemcsak a birodalom dunai határát fenyegették a hosszú, alsó- és felső-moesiai dunai határszakaszon, hanem Daciának éppen a legveszélyeztetettebb (természetes határokkal nem védett) bánsági és olteniai határait is. Lovas harcmodoruk következtében a tartomány hegyes erdélyi részén kevésbé voltak ugyan veszélyesek, de összefogva a Dacia északi határán élő szabad dák, kelta és germán törzsekkel, az egész al-dunai limes-szakaszon és Dacia határain koncentráltan támadhatták a tartományt és a birodalmat. A Daciával megnövekedett birodalmi határ védelme tehát sokkal nagyobb fegyveres erőt és felkészültséget kívánt, mint a rövidebb dunai szakasz. Uralkodása kezdetén talán ezért gondolt arra Hadrianus, akinek stratégiai elképzelései elsősorban védelmi jellegűek voltak, hogy feladja Daciát (Eutropius VIII, 6,2). Ennek lehetőségét a stratégiai helyzet alapján reálisnak kell tartanunk. Hadrianustól egyébként sem volt idegen, hogy elődje költséges háborúkban szerzett területeit elhagyja: „…lemondott az Eufráteszen és a Tigrisen túli területekről” (SHA, vita Hadriani 5), ugyancsak Traianus {51.} hódításairól is. Végül azonban (talán Turbo eredményes működése miatt vagy barátai tanácsára) elállt a tervétől, s inkább átszervezte a provincia védelmét. Az addig a Bánságban állomásozó IIII Flavia legiót jobban védhető helyre, a Duna mögé, Singidunumba (Beograd) vonták vissza, korábbi tartományába, Moesia Superiorba. Ezzel a lépéssel a dunai limest erősítették a várható jazig támadások ellen. Azok a vélemények tehát, amelyek Daciának a birodalom vagy Italia védelmében nagy jelentőséget tulajdonítanak, túlzók. A Barbaricumba benyúló provincia katonasága a Dunától délre, a birodalomba hatoló ellenséges támadásokat már csak földrajzi helyzete miatt sem tudta megakadályozni. Szerepe (saját tartományának védelme mellett) inkább az ellenséges támadást követő harcokban volt. Önálló feladatok ellátása helyett hadserege nemegyszer más tartományokéival együtt volt csak eredményesen bevethető. Később, a 2. század második felében kitört markomann háború idején magas létszámú katonasága ellenére még saját védelmére sem volt képes, ezért a tartományt egy újabb legióval kellett megerősíteni (8. térkép), amely azután Daciában is maradt.

8. térkép. Legiótáborok Daciában és az Al-Duna mentén i. sz. 117/118–271 között

8. térkép. Legiótáborok Daciában és az Al-Duna mentén i. sz. 117/118–271 között

{52.} A birodalom európai határtartományainál messzemenően törekedett olyan megfelelő védelmi vonalak felállítására, amelyek a Barbaricumban élő népek számára jól láthatóan mutatták a határt, és egyúttal biztosították a határokon kiépített erődsor között a gyors szárazföldi vagy vízi összeköttetést. Kérdéses tehát, hogy milyen érdeke fűződött Rómának ahhoz, hogy a fenti védelmi elgondolásoknak sokkal megfelelőbb és rövidebb dunai határ helyett egy nehezen ellenőrizhető, többszörösen hosszabb határú, a határt védő táborok közti gyors összeköttetést nem mindig biztosító tartományt megtartson, amely tartománynak a védelme más provinciákénál sokkal nagyobb és költségesebb sereg igénybevételét követelte. Érthető, hogy Róma, ha a dák háborúk után nem adta fel azonnal a területet, azt később tekintélyi okokból már kevésbé tehette meg. A tartomány megtartásában, különösen fennállásának az első felében, valószínűleg az erdélyi aranylelőhelyeknek volt jelentős szerepük.

DACIA FELOSZTÁSA TARTOMÁNYOKRA.
HATÁROK ÉS HADSZERVEZET

A Marcius Turbo alatt megkezdett, de valószínűleg még a következő helytartó, Iulius Severus (120–126) kormányzására is áthúzódó szervezés Dacia határait, hadrendjét és a szomszédos barbaricumi területeket, tehát a Bánságot, Olteniát, Havasalföldet érintette. Az utóbbi évek leletei a rendezés időrendjét világosabbá tették ugyan, részleteit azonban (a provinciák belső határai, a procuratorok jogköre, a Duna bal partján fekvő erődöknek Daciához vagy Moesiához tartozása) ma is vitatják. Legkésőbb ebben az időszakban vonták ki Havasalföldről az alsó-moesiai hadsereg ott állomásozó egységeit; tehát feladtak egy, a dák háborúk alkalmával megszállt területet. Daciának az Olt folyótól nyugatra eső részéből Dacia Inferior (Alsó-Dacia) néven új tartományt hoztak létre. Ebben a tartományban legio nem volt, ezért élén lovagrendű procurator állt; belső igazgatásában bizonyos fokú önállóságot élvezett. Határa délnyugaton a Duna, északnyugaton Dacia Superior és a Diernától (Orsova) a Délkeleti-Kárpátok felé vezető vonal volt. Keleti határa bizonytalan: vagy az Olt menti táborsor, vagy a 25-35 kilométerrel keletebbre, az Olttal nagyjából párhuzamos megerődített vonal, az ún. Limes Transalutanus lehetett (9. térkép).

9. térkép. Dacia i. sz. 106–271 között

{53.} 9. térkép. Dacia i. sz. 106–271 között
1 = birodalmi határ, 2 = provinciahatár; 3 = út; 4 = segédcsapattábor; 5 = legiótábor

A felosztás előtt Dacia többi része – az északi területet leszámítva – a Superior nevet kapta (Felső-Dacia). Ez Erdély központi részét és a Kelet-Bánságot foglalta magában egészen a Keleti-Kárpátokig. A legio IIII Flaviát Moesia Superiorba helyezték át, így Dacia Superiorban csak egy legio maradt, az Apulumban állomásozó XIII Gemina. A tartomány helytartója volt egyúttal a legio parancsnoka is. Mivel a római közigazgatás előírásai szerint {54.} konzulságot viselt személy csak több legiós tartomány élén állhatott, Dacia Superiort a következő évtizedekben a hivatali rangsor eggyel alacsonyabb fokán álló szenátorok kormányozták, akik csak a daciai helytartóságuk után lettek konzulok.

Valószínűleg már a 118-as rendezéskor vagy néhány évvel később (de még 124 előtt) a provincia északi részén, Észak-Erdélyben is újabb tartományt szerveztek a megszállt területen Dacia Porolissensis néven. Nevét a fontos katonai táborról, Porolissumról (Mojgrád) kapta. A tartományban legio nem volt, ezért lovagrendű procurator igazgatta, ugyanúgy mint Dacia Inferiort. Dacia Superior helytartója katonai tekintetben felügyeleti jogot gyakorolt a két másik tartomány (Inferior és Porolissensis) felett. A korábban egységes Dacia tehát három részre oszlott.

A katonai megszállás első 10-15 évének tapasztalatai révén létrejött a többé-kevésbé végleges védelmi, és azzal összefüggésben a közigazgatási rendszer. A birodalom a számára érdektelennek ítélt területekről kivonta a megszálló csapatokat. Dacia három résztartományának három külső, egyben birodalmi határszakasza (keleten, északon és nyugaton) a három irányból támadó ellenség felé frontvonalat alkotott. Ezek helyét a várható támadások iránya mellett a felszíni adottságok szabták meg – persze ugyanezek határozták meg az ellenséges támadások irányát is.

Dacia Porolissensis völgyekkel tagolt hegyeinek néhol sűrű táborsora az észak felől támadó szabad dák, dák kultúrájú kelta törzsek (anartii), valamint a később szintén észak felől érkező germán törzsek (buri) betöréseitől védte a tartományt. Nyugaton a határ legdélibb pontja valószínűleg az Aranyos vizénél kezdődött, majd a Bihari- és a Gyalui-havasok, a Vigyázó adták a védelmet. Itt katonai tábort nem ismerünk. Északabbra a gyalui (Gilău) és a sebesváraljai (Bologa) táborok a Sebes-Körös és a Szamos völgyét védték. A Meszes hosszú gerince és szokatlanul közeli táborai (Vármező-Buciumi, Magyaregregy-Românaş, Romlott-Romita, Porolissum két tábora a Pomet és a Csitera magaslatokon) az északi határt és az átjáróként szóba jöhető völgyszorosokat védték. A tihói tábor (Tihău) a Cikói-szorost őrizte. A táborok között és előtt az őrtornyok sűrű lánca tartotta szemmel a barbaricumi limeselőteret. Keletebbre a Haragos, az Ilosvai- és a Lápos-hegységek belső vonulatai alkották a határt az alsókosályi (Căşeiu = Samum?) és az alsóilosvai (Ilişua) táborokkal, majd a határ egyre inkább dél felé fordulva a Borgói- és a Kelemen-havasokra, végül a Keleti-Kárpátok (Alpes Bastarnicae: Tabula Peutingeriana) belső, nyugati vonulataira támaszkodott. A délnyugati lejtőkön épült Jád (Iad-Livezile), óvárhely (Orheiul Bistriţei), a Maros-völgyben Marosvécs (Brîncoveneşti) tábora. Ez utóbbi Dacia Porolissensis legdélibb tábora volt a keleti fronton.

Dacia Superiorban a Bánság sík vidékén a szarmata–jazigok jelentették az ellenséget. Határerődöket is csak a déli, bánsági határszakaszról ismerünk. {55.} A védelmet megkönnyítették a Szörényi-havasok, a Retyezát, és viszonylag laza táborsort tettek lehetővé. A Bánságban egy nyugati, külső erődsor épült a lederatai (Palanka) hajóhídtól a Tibiscumba (Zsuppa, Jupa) vezető út mentén: Gerebenc (Grebenac), Arcidava (Varadia), Versec (Vršac, Jugoszlávia), Centum Putei (Szurduk, Surduc), Bersovia (Zsidovin, Berzovia), Aizis (Furluk, Fîrliug). A drobetai híd nyugati szomszédságától, Diernától egy másik, ugyancsak erődített út is vezetett Tibiscumba (Pretorium-Mehadia, Ad Pannonios-Teregova, Agnaviae-Závoly, Zăvoi). Északabbra, a Maros-völgyig nincsenek táborok: a védelmet a Ruszkai-havasok nyújtották. A Maros völgyét Micia (Vecel, Veţel), Felsővárosvíz (Orăştioara de Sus), Bucsum (Bucium), Csigmó (Cigmău), végül az apulumi legióstábor zárta le. A Marosvölgytől északra az Erdélyi-Érchegység és a Bihari-hegység volt a határ.

Dacia Superior északkeleti határa a Keleti-Kárpátok nyugati, legbelső vonulatai voltak (a Görgényi-havasok és a Hargita). Táborai: Mikháza (Călugăreni), Sóvárad (Sărăţeni), Énlaka (Inlăceni), Székelyudvarhely (Odorhei Secuiesc), Homoródszentpál (Sînpaul). A keleti front körzetében Dacia Superior és Inferior közös határa bizonytalan.

Dacia Superior legiója a három tartomány központi részén, Apulumban állomásozott.

Dacia Inferior északkeleti és keleti határa volt birodalmi határ. Északkeleten a Keleti-Kárpátok belső vonulatain vezetett a határ az olthévízi (Hoghiz), oltszemi (Olteni), komollói (Comolău), nagyborosnyói (Boroşneul Mare) táborokkal. Az Ojtozi-szorost az előretolt berecki (Breţcu) tábor ellenőrizte. Délnyugatra az Olt mellett Kissink (Cincşor), Földvár (Feldioara) táborai után a Caput Stenarum (Bojca, Boiţa) a Vöröstoronyi-szorost őrizte. Délebbre természetes akadályok nem tették könnyebbé a védelmet, ezért az olteniai síkságon sűrű táborsort kellett létrehozni. Itt támadás az al-dunai szarmata–roxolánok részéről volt várható. A keleti határt két védelmi vonal biztosította. A belső, nyugati vonal az Oltot kísérte: a táborok a bivolari, racoviţai, copăceni, rădăcineşti építési feliratok alapján Hadrianus uralkodásának a végén már valószínűleg kőből épültek át (CIL III, 12 601, 12 605, 13 795, 13 796). A megszokott méretű táborok mellett (Slăveni: 169 × 190 m) kisméretű erődök sorakoztak (Copăceni, Titeşti, Bivolari, Sîmpotin, Stolniceni, Enoşeşti). Az Olt-limestől keletre, 25-30 kilométerre, észak–déli irányban egy külső védelmi vonal is húzódott, párhuzamosan az előbbivel („Limes Transalutanus”). Feltárások hiányában még ma sem dönthető el, hogy ezt az erődvonalat mikor állították fel. Megépülését általában a 2–3. század fordulójára teszik. Néhány évtized múlva, a 3. század közepén már fel is adták. Az egyes táboroknál feltárás nélkül is legalább két építési periódus figyelhető meg (Săpata de Jos, Urluieni, Băneasa): ugyanis közvetlenül egymás mellett két erőd nyomai látszanak ma is, s egyidejű használatuk nem lehetséges. Ezért a külső vonal táborainál hosszabb ideig tartó használat {56.} tételezhető fel, és így a 2–3. század fordulója előtt is megépülhettek. E táboroktól 150-300 méterrel keletebbre kb. 3 méter magas földsánc is húzódott. A védelmi vonal északon az Olt menti erődsorhoz hasonlóan északkelet felé fordult (Pürkerec-Purcăreni, Cîmpulung táborai), majd a Törcsvári-szoros két végét a rukkori (Rucăr) és a barcarozsnyói (Rîşnov) erődök őrizték.

Dacia katonai védelmének a rendszerét a Barbaricumba mélyen benyúló helyzete határozta meg: hosszú határon és három oldalról is védeni kellett. Ahol áthatolhatatlan hegyek határolták, ott nem építettek táborokat. A mélységben tagolt védelmet a provincia belsejében, a folyóvölgyekben épült táborok jelentették. A már említett Maros mentieken kívül: Gyalu (Gilău) a Hideg- és a Meleg-Szamos találkozása alatt, Szamosújvár (Gherla) a Kis-Szamos mellett a Napocába vezető utat biztosította északi támadás ellen. Maroskeresztúr (Cristeşti) a Maros-völgyet, Segesvár (Sighişoara) a Nagy-Küküllő völgyét védte keleti támadás ellen. A bánsági és olteniai táborok pedig egyben a birodalomba vezető összeköttetést is ellenőrizték.

A tartomány szélein fekvő táborok tehát –- más provinciákhoz hasonlóan – egyértelműen meghatározták a provincia kiterjedését, azaz a birodalom itteni határait.

Dacia táborainak a száma 80 körül volt. A régészeti kutatások elégtelensége miatt a táborok építésének időrendje nem ismert: lehetséges, hogy közülük néhány csak rövid ideig állt fenn. Az erődök nagy számát az is okozza, hogy az Olt menti limesen és a Transalutanuson csak néhány szokásos méretű tábort építettek, közöttük tucatnyi kis erőd volt; egy katonai egység ezért nyilván több erőd helyőrségét is ellátta. Dacia Porolissensisben i. sz. 164-ben a 15 katonai tábor helyőrségét 3 lovas- és 12 gyalogoscsapat adta. Összlétszámuk, a legióskülönítményeket nem számítva, kb. 11 500 katona volt. Dacia teljes haderejét a 2. században a legiókkal együtt 45-50 ezer főre becsülik.

A táborok legkorábbi, föld–cölöp szerkezetű periódusát mintegy 15 tábor esetében lehetett eddig ásatásokkal megfigyelni. Később a táborokat részben vagy egészében kőfalakkal, védművekkel átépítették. Ez a munka néhány esetben már Hadrianus uralkodása alatt megkezdődött és Antoninus Pius uralma idején folytatódott; másokat csak a 3. század elején építettek át.

Hadrianus korában a Tisza-torkolattól a Fekete-tengerig terjedő területen is állandósult a birodalom védelmi rendje. Dacia meghódítása előtt Moesia Superior rövid birodalmi határát a Tisza-torkolattól az Almum (Lom) és a Ciabrus (Cibrica) folyócskáig két legio védte (7. térkép). Singidunumban (Beograd) vagy Ratiariában (Arčar, Bulgária) a legio IIII Flavia, Viminaciumban (Kostolac) pedig a VII Claudia. Keletebbre, Moesia Inferiorban egymástól nagyjából egyenlő távolságra fekvő három tábor (Oescus = Gigen, Novae = Szvistov, Durostorum = Szilisztra) a legio V Macedonica, az I Italica és a XI Claudia őrizte a határt. Dacia meghódítása után ez a szabályosan eloszló {57.} védelmi rend módosult. Dacia déli, a birodalommal közös dunai határát már nem kellett nagyobb hadsereggel őrizni, de a hosszú Moesia Inferior-i határ védelmére továbbra is 3 legióra volt szükség. Ezért a daciai határszakaszról a Duna-deltához, Troesmisbe (Igliţa) vezényelték az oescusi legiót (V Macedonica). A legio IIII Flavia a rövid Moesia Superior-i dunai határszakaszról Dacia megszálló seregébe került. A ratiariai tábort felszámolták. Helyén, mint Oescusban is, Traianus coloniát alapított (10. térkép). A két legióstábor áthelyezése, illetve megszűnése bizonyítja, hogy a birodalom és Dacia közös határán a megszálló erőt gyengítették, ha a segédcsapattáborok esetében a további részletek ásatások hiányában ma még ismeretlenek is.

ÚTHÁLÓZAT

A 109/110-ben felállított ajtonyi mérföldkő szerint a hadiutak építése a tartomány megszállása után azonnal megkezdődött, és ezért a 118-as átszervezésig valószínűleg be is fejeződött. Az útvonalakat a Tabula Peutingeriana alapján jól ismerjük. Ez a helységeket – javarészben katonai táborokat – összekötő utakat és a távolságokat feltüntető térképvázlat a 3. század közepén készült. Mivel az útmaradványok feltérképezése lassan halad előre, a Tabula helységneveinek azonosítása sok esetben bizonytalan.

A Tabula a Daciát a birodalommal összekötő két dunai hídtól és Diernától írta le az utakat, amelyek Apulumba, majd onnan tovább az északi határra vezettek (9. térkép). Lederatából Tibiscumba vezetett a legnyugatibb út, amely ott találkozott a drobetai híd közelében, Diernából induló másikkal. Tibiscumból Sarmizegethusán keresztül lehetett Apulumba jutni. (E két hely között ágazott le nyugat felé a Pannoniába vezető Maros-völgyi út.) Drobetából a Vulkán-szoroson keresztül ért egy út Sarmizegethusába: ezt az utat, aminek a Kárpátokban nehéz terepen kellett keresztülvágnia, a Tabula nem is tüntette fel. Drobetából egy harmadik út az Olt-limes érintésével a Vöröstoronyi-szoroson át vitt Apulumba. Ennek egyes szakaszai ma is jól láthatók az Olt mentén. Apulumból észak felé a Tabula csak egy útvonalat ír le: ez Porolissumig vezetett.

A Tabula útjai a hadászatilag fontos átkelőhelyeket kötötték össze a tartomány fővárosával és az északi határral. Kelet-daciai útjai hiányoznak, mert azokat a területeket a 3. század közepén a katonaság már felhagyta, így az ezután készült térképre már nem kerültek rá. Az egyik kelet-erdélyi utat azonban egy későbbi forrás fenntartotta. A korábbi térképek, főleg a Tabula Peutingeriana alapján készült kompiláció, a Geographus Ravennas megőrizte egy útvonal leírását, amely Porolissumot kötötte össze a Fekete-tengerrel. Ez talán annak a Barbaricumban futó, egyébként ismeretlen fekvésű útnak a része, amelyet Traianus császár nyitott meg (Aurelius Victor, de Caesaribus 13,3).

{58.} Egy másik, ugyancsak a Barbaricumot keresztülszelő utat jól ismerünk: ez Daciát Pannonia Inferiorral kötötte össze. A tibiscum–apulumi útból a Sztrigy torkolatánál ágazott le, és a Maros-völgyben vezetett nyugat felé. Rövidesen elérte a völgyet védő legnyugatibb tábort, Miciát (Vecel). Ezt az utat Dacia határain túl is megépítették: A Maros-völgyben vezetett a folyó torkolatáig, majd a Duna–Tisza közén át ért Pannonia Inferiorba. Vonala a Maros mentén nincsen feltérképezve, azonban Bulcson (Bulci), Arad környékén (Aradul Nou), Nagyszentmiklóson (Sînnicolaul Mare) és Németcsanádon (Cenadul German) előkerült katonai bélyeges téglák és – ásatásokkal ugyan nem hitelesített – épületmaradványok tanúsítják az út vonalát és egyúttal annak katonai ellenőrzését. A két provinciát a Barbaricumon keresztül összekötő út létezését kétségtelenül igazolja az a kb. 50 kilométer hosszú szakasza (a felszínből kiemelkedő, mintegy 5-6 méter széles úttöltés), amelyet a Duna–Tisza közén találtak meg. Baja körzetéből kiindulva vezetett Szeged felé; Csávoly, Mélykút, Tompa és Kelebia körzetében ma is jól látszik. Iránya a Maros menti út nyugati meghosszabbításába esik. Ez az út lerövidítette a nyugat felé irányuló forgalmat, valamint Pannonia és Dacia gyors összeköttetését tette lehetővé.

A Maros menti út, amelynek kronológiai kérdéseit ásatások hiányában nem ismerjük, Dacia központi vidékét, Apulumot nemcsak Pannonia Inferiorral, hanem a dunai hajóúton vagy a Duna menti limes-úton keresztül a birodalom nyugati tartományaival, a Maros–Tisza–Duna és a Dráva vagy a Száva segítségével pedig Dél-Pannoniával és Dalmáciával is összekapcsolta. Egyúttal csatlakozott az Észak-Itáliát az aquileiai kereskedelmi központon keresztül az Északi-tengerrel összekötő Borostyánúthoz. A Maros menti út kereskedelmi használatát a különféle dél-pannoniai áruk daciai, elsősorban erdélyi elterjedése, valamint a daciai vagy a Daciával kereskedők állomáshelyei bizonyítják. A Maros-völgyben nemcsak szárazföldi közlekedés folyt, hanem – az összeköttetésnek ezt a lehetőségét már a római hódítás előtt is felismerték – a folyót víziútként is használták. A Maros hajózásának emléke az Apulumban székelő hajósok egyesülete (collegium nautarum: CIL III, 1209) és a miciai hajós sírszobor.

Természetes, hogy a jazig szállásterületen keresztülvezető út biztonságáról gondoskodni kellett: ezért katonai védelem alatt állt. Ennek részleteit nem ismerjük, de bizonyítékul szolgálnak a Maros völgyében előkerült katonai téglabélyegek. Ezeket a téglákat legiós téglavetőkben állították elő, ezért arra lehet következtetni, hogy az utat és állomásait legióskülönítmények építették. Duna–Tisza közi szakaszát már a pannonia inferiorbeli hadsereg biztosíthatta. Az út vonala Bajánál délnyugatnak fordul: talán a lugiói (Dunaszekcső) tábornál kelt át a Dunán.

A Maros mente katonai leleteinek értelmezése összefügg Dacia délnyugati határának, illetve a Bánság hovatartozásának a kérdésével. Miután Daciát {59.} nem zárta körül mindenhol folyamatos táborsor vagy árkokból és töltésből álló sánc – a hegyek ezt szükségtelenné tették – ezért egyes területeken a tartomány kiterjedése vitatott. A határról a vélemények az időrendi kérdésektől eltekintve többé-kevésbé egységesek, kivéve a Duna–Tisza és a Maros közti területet, tehát a Bánságot. Egyesek szerint a Bánság Dacia részeként a birodalomhoz tartozott, amit a Maros menti katonai jellegű leletekkel látnak igazolhatónak: ezért a Marost limesvonalnak, erődített határnak tekintik. A Bánság régészeti leletei ezt az elképzelést mégsem bizonyítják. Katonai táborok ugyanis csak a Bánság keleti részén, a Lederatától észak felé, Tibiscumba vezető út mentén vannak, nyugatabbra nincsenek. Sem a Tisza, sem a Maros vonala nincsen táborokkal megerődítve, amint az várható lenne akkor, ha a Bánság a birodalomhoz tartozott volna. A Maros menti római leletek pedig a Barbaricumon keresztülvezető utat ellenőrző állomások maradványai. Római tárgyi leletek különben sem jelentik magától értődően a birodalomhoz tartozást. Pannonia markomann–kvád északi előterében vagy a szarmata Barbaricumban is szép számban találhatók zsákmányolt vagy exportból származó római tárgyak, és ebből nem következik az, hogy a vidék a Római Birodalomhoz tartozott. A Bánság nyugati, nagyobbik felében nincsen római lelet. Az az egy-két felirattöredék pedig, amely akár a Maros mentén, akár a Bánságban előkerült, a tartományból különféle középkori építkezésekre elhurcolt kő is lehet; hasonlóan a Duna–Tisza közt lelt római feliratokhoz. A Maros menti út nem szerepel a Tabula Peulingerianán sem: ez arra utal, hogy nem a birodalom területén vezetett.

A hovatartozás kérdésével összefüggésben vitatott a terület népessége is. Ha ugyanis a Bánság teljes egészében Daciához tartozott volna, akkor a tartomány feladása, tehát 271 előtt szarmaták nem élhettek volna ezen a területen. Ezért a bánsági szarmata leleteket általában a 3. század végére vagy még későbbre keltezik. A Bánság területén azonban jó néhány bizonyosan 271 előtti szarmata lelőhely is van: jól jelzik ezeket a szarmaták számára a rómaiak által exportált emailos ruhadíszek, kapcsolótűk. A szarmata lelőhelyek a Bánság délkeleti részétől a Tisza–Maros szöge és a Tisza felé sűrűsödnek. Ezek szarmata-jazig népességet bizonyítanak, és ezáltal azt, hogy a Bánság java része, nyugati fele nem Róma, hanem a szarmaták birtokában volt, legalábbis a 118-as átszervezést követően.

Az Apulumból Lugióba vezető út mellett továbbiakat is feltételeznek, amelyek szintén Daciát (Porolissumot) és Pannonia Inferiort (Aquincumot) kötötték volna össze. Ezeknek nyomai nem kerültek elő, létezésük valószínűtlen. A kedvező összeköttetést biztosító Duna–Tisza közti és Maros menti út a rómaiak számára szükségtelenné tett egy másik, ugyancsak a szarmata területet keresztülszelő, ám a közlekedés szempontjából összehasonlíthatatlanul rosszabb terepen futó (sokszoros folyóátkelések, erdős, mocsaras terület), nem védhető, ellenőrizhetetlen, hosszabb útvonal fenntartását. Az azonban {60.} lehetséges, hogy egy, a szarmaták által használt „útvonal”, amely azonban az őskori utakhoz hasonlóan nem volt megépítve, keresztülhaladt a területen.

A 118-as átszervezés utáni évtizedek nyugodt külpolitikai viszonyai kedveztek Dacia életének, a gazdasági fejlődésnek. Közel két évtizedig nem volt nagyobb háború a tartomány körzetében. Antoninus Pius uralkodása alatt (138–161) csupán általánosságban emlegetnek dák veszélyt. Ezek a dákok a tartomány északi és keleti szomszédságában élő, meg nem hódított vagy a dák háborúk után elmenekült, ún. „szabad dákok”, valamint a karpok és a kosztobókok voltak. A harcok részletei ismeretlenek; ez annak a következménye lehet, hogy a háborús veszély ekkor még nem volt jelentős. Antoninus Pius életrajza röviden megjegyzi (SHA, vita Pii 5, 4), hogy a császár a germánokat és a dákokat, valamint sok más népet és a fellázadt zsidókat helytartói és legatusai segítségével leverte. A dák háborút azáltal tudjuk keltezni, hogy a „Dacicus” győzelmi jelző i. sz. 157-ben megjelenik a császár címei között. Valóban: 156–158-ban kitűnő katonák voltak Dacia Superior és Porolissensis helytartói (Statius Priscus és Macrinius Vindex). A két tartomány hadereje nem volt elég a támadások kivédésére, mert Afrikából mór segédcsapatokkal kellett megerősíteni. Noha harcok csak Dacia Superiorban bizonyíthatók, ugyanekkor Dacia Inferior hadseregében is számítottak és felkészültek esetleges támadásokra: ebben a tartományban is voltak csapaterősítések. A Közép- és Al-Duna mentén az ellenséges mozgolódások a néhány év múlva az egész frontszakaszon kitört hosszú háború figyelmeztető jelei voltak.

GAZDASÁG, KERESKEDELEM.
AZ ELSŐ FELLENDÜLÉS

A birodalom közép-európai határtartományainak a gazdasági jelentősége általában csekély volt, exportjuk sem volt jelentős. Ezzel szemben a nagyszámú katonaság állomásoztatása jelentős költségeket emésztett fel. Róma számára Dacia fontosságát azonban kétségtelenül megnövelték az erdélyi bányakincsek. A kőbányák mellett a vasérc, a sólelőhelyek önmagukban is fontosságot adtak a területnek, de a legnagyobb jelentősége az aranybányáknak volt. Noha kivételesen gazdag forrásanyag áll rendelkezésünkre róluk, nem értesülünk sem kiaknázásukról a dák időszakban (a leletek szerint a dákok elsősorban az ezüstékszereket kedvelték), sem a bányák hozamáról a római korban. Az erdélyi aranybányák hírét az újkorban elsősorban azon viasszal bevont fa írótáblák szövegei terjesztették el, amelyek Verespatakon kerültek elő 1786-ban, 1790-ben, majd több alkalommal a 19. században. A táblák szövegei különféle gazdasági iratokat, adásvételi szerződéseket, számadásokat tartalmaznak az i. sz. 131–167 közti időszakból.

{61.} A provincia megalapítása után rövidesen megkezdődött az aranybányák (aurariae Dacieae) kiaknázása. A bányászat központja az erdélyi Érchegység volt, ahol Ampelum (Zalatna, Zlatna) és Alburnus Maior (Abrud–Verespatak, Rosia Montana) nagyobb települései mellett kisebb falvakban (Deusara, Kartum, Immenosus Maior, Vicus Pirustarum) éltek a bányamunkások.

Az ércbányakörzet (territorium metalli) császári tulajdonban volt, települései nem rendelkeztek városi önkormányzattal. Bizonytalan, hogy a bányakörzet legnagyobb települése, Ampelum megkapta-e a municipium rangot. A közigazgatási szervezet és az aranybányák élén a bányaprocurator állt (procurator aurariorum). Közülük név szerint tízet ismerünk. Ezek a birodalmi gyakorlatnak megfelelően jórészt a császári ház szabadon bocsátott rabszolgái közül kerültek ki, mint M. Ulpius Hermias, akit Traianus szabadított fel, és aki Hadrianus alatt igazgatta a bányakörzetet. Ő az első név szerint ismert procurator. Tehát a bányászat legkésőbb Hadrianus uralkodása alatt megkezdődött, amint azt az egyik viasztábla i. sz. 131-es keltezése bizonyítja. A 30 éves koruk körül felszabadított és arra érdemes császári rabszolgák különféle hivatalok betöltése után, általában 40-45 éves korukra nyerték el a procuratorságot. Valószínűleg a daciai aranybányák is kettős vezetés alatt álltak: felszabadított rabszolgák és lovagrendű procuratorok közösen igazgatták őket. A kettős igazgatás oka a fontos létesítmények kölcsönös ellenőrzése és felügyelete, valamint az igazgatás folytonosságának a biztosítása volt. A két procurator hivatali ideje ugyanis nem volt egyforma hosszú: a szabadosok szolgálata hosszabb ideig tartott, mint a lovagoké, és ezért nem egyidejűleg váltak meg hivataluktól. A procuratorok által vezetett bányaigazgatási szervezet beosztottjai (vilici, tabularii, dispensatores), akik az adminisztrációt és a szakmai irányítást végezték, java részben szintén a császári ház rabszolgáiból és szabadosaiból kerültek ki. A procurator hivatalában (officium) a titkári feladatot ellátó librariusok esetenként a legio XIII Gemina katonái voltak. Nem ezek a librariusok voltak az egyedüli katonák a bányakörzetben. A birodalom határán fekvő, fontos terület védelméről mind a külső támadások, mind a rablók ellen gondoskodni kellett. Ezt a feladatot a numerus Maurorum Hispanorum észak-afrikai eredetű katonái látták el. Állomáshelyüket nem ismerjük. A katonaság gondoskodott a bányakörzet belső biztonságáról és az érc-, illetve nemesfémszállítmányok védelméről. A bányákat külszíni fejtéssel (currugus) vagy tárnarendszerrel művelték.

A viasztáblák, valamint az ampelumi és az alburnusi kőfeliratok sokat elárulnak a bányakörzet lakosságáról. Elsősorban Dalmatiából hoztak illír bányamunkásokat: a piruszták, szardeatok, buriduszták törzseiből. A bányavidéki illír személynevek a daciai illír személyneveknek jelentős részét, mintegy 64 százalékát alkotják. A dalmatiai eredetű bányamunkások zárt {62.} közösségekben éltek (Vicus Pirustarum) és még törzsi vezetőjük (princeps) is volt. Településeiket a hazai szokásnak megfelelően gyakran castellumnak nevezték. A dalmatiaiak mellett kisázsiaiak is dolgoztak a bányákban.

A munkát valószínűleg elsősorban bérmunkások végezték. Bérként évi 70 vagy valószínűbben 140 dénárt kaptak (a forrásokból ez nem dönthető el), ami nem volt kis összeg. Ekkor az Alburnus vidékén egy bárány például 3 és fél, egy malac 5 dénárba került, ami az átlagos birodalmi áraknak felelt meg; a bor viszont drága volt: litere 1,3–1,8 dénárba került.

Államfoglyokról, bányamunkára ítéltekről (damnati ad metallum) vagy rabszolgamunkáról (az igazgatási szervezeten kívül) nem maradt írásos adat. Valószínűleg nem is dolgoztak a bányákban nagy számban, mert a rabszolgák ára Észak-Daciában nagyon magas volt. I. sz. 139-ben egy 6 éves kislányt 205 dénárért adtak el. 142-ben az apulumi legióstábor mellett egy fiút 600 dénárért vásároltak meg. A magas árakból arra lehet következtetni, hogy a bányavidéken, illetve Észak-Daciában kevés volt a rabszolga, és ezért a rabszolgamunka nem lett volna kifizetődő.

Az is sejthető, hogy a telepítések ellenére sem volt elég bányamunkás. A magas bérekből arra lehet következtetni, hogy nem állt rendelkezésre elegendő munkaerő. Az egyik viasztábla szövege egyértelműen utal arra, hogy a vidék lakossága már a 2. század hatvanas éveinek végére egyre jobban csökkent. 167. február 9-én, tehát még a nagy háborúk kitörése (és a viasztáblák elrejtése) előtt az alburnusi Juppiter Cernenus collegium tisztségviselői feloszlatták az egyesületet, mert az eredetileg 54 tagból mindössze 17 maradt Alburnusban. A lakosság száma tehát Daciában még a jól fizetett munkalehetőségekkel rendelkező vidékeken is megcsappant.

Kevesebbet tudunk az erdélyi vasbányákról és sólelőhelyekről. Ezek is állami tulajdonban voltak, a kitermelést bérlők (conductores) végezték. Felirataik csak a 2. század végéről és a 3. század elejéről maradtak fönn. Egy vasbányabérlő, a görög származású Flavius Sotericus egyben Sarmizegethusában a császárkultuszt ápoló egyesületnek volt a tagja. Ezt a bányabérlőt említő feliratot Alsótelken (Teliucul Inferior) találták, ahol a Ruszka-hegység jelentős vasérctelepeit a rómaiak már művelték. Alsótelek közelében, Gyaláron (Ghelar) vasolvasztó is előkerült. A sónyerő helyek a provincia északi részében, Erdélyben szép számban találhatók (Homoródszentpál-Sînpaul, Szék-Sic, Kolozs-Cojocna, Homoródszentmárton-Mărtiniş, Marosújvár-Ocna-Mureşului stb.). A sóbányákat bérlők művelték, akik a sólelőhelyekkel együtt vették bérbe a lelőhelyül szolgáló földeket és esetenként a sókereskedelmet is.

Dacia gazdasági élete a bányászaton kívül kevéssé ismert. A kézműipar más tartományokkal egyezően jórészt önellátó volt. A mezőgazdasági munkához szükséges szerszámokat bizonyára a helyi vasbányákban nyert vasból kovácsolták, ugyanúgy, mint a bányászathoz szükséges szerszámokat is. A régészetileg legjobban vizsgált kézműipari tevékenység a háztartásokban {63.} általánosan szükséges kerámiatárgyak készítése volt, de műhelyeket, fazekaskemencéket alig tártak fel.

2. ábra. Provinciális kerámia a szászhermányi temetőből

2. ábra. Provinciális kerámia a szászhermányi temetőből

Az egész provinciára jellemző egységes, helyi kerámia nem fejlődött ki. Dél-Daciában a formákban és a felületi kezelésben a Dunától délre fekvő vidék hatása jelentkezik. Északon viszont főként Noricum és Pannonia hatása érvényesült (a háromlábú tálak ennek tipikus képviselői, 2. ábra). Észak-Erdélyben azonban gyártottak egy jellegzetes díszítésű kerámiát. Elterjedésének körzetét még nem tudjuk felmérni: az eddigi leletek alapján csak a provincia északi részében volt használatban. A nagyjából félgömb alakú tálak oldalát pecsételéssel díszítették. A Porolissumban nagy mennyiségben {64.} készített szürke és rózsaszínű tálak eredete jól visszavezethető a dél-pannoniai kerámiaműhelyek termékeire, amiket utánoznak. A sigillata edények eredetileg figurális díszítése geometrikus formákká egyszerűsödött: a mintákat pecsétlőkkel nyomták bele az edények külső falába.

A jó szárazföldi és vízi összeköttetés megadta a távolabbi kereskedelmi kapcsolatok lehetőségét, a nagyszámú katonaság pedig biztos, fizetőképes felvevőpiacot jelentett. A messze ágazó kapcsolatokról tanúskodik M. Secundianus Genialis kereskedő (negotiator Daciscus: CIL V. 1047), aki abból a városból, Colonia Claudia Agrippinensiumból (Köln) származott, amelyik tevékenyen vette ki részét a Duna-vidéki kereskedelemből. Az észak-itáliai Aquileiában halt meg, ott, ahol az észak és a kelet felé irányuló kereskedelem kiindulópontja és központja volt. A Száva völgyén és Aquileián keresztül Dacia is bekapcsolódott a Nyugat-Pannoniát keresztülszelő Borostyánút forgalmába. A szintén Rajna-vidéki Titus Fabius család (a Mosel menti Augusta Treverorumból származtak, a mai Trierből) ugyancsak Aquileián keresztül kapcsolódott be a daciai kereskedelembe. Az egyik családtag, Fabius Pulcher Apulum coloniájának az augustalisa lett (a testület elsősorban a vagyonos kereskedőkből és szabadosokból állt). Dalmatiai összeköttetésről árulkodik a potaissai városi tanácsnok, Aurelius Aquila Salonában (Dalmatia) elhunyt feleségének állított sírfelirata. Foglalkozása: negotiator ex provincia Dacia. Macrobius Crassus a 167 utáni közigazgatási beosztásnak megfelelően Dacia Apulensis – a korábbi Superior – kereskedői pártfogójának vallotta magát. A Száva-völgyben Sisciával mutathatók ki a legszorosabb kapcsolatok: C. Titius Agathopus egy személyben volt Siscia és Sarmizegethusa augustalisa. Sisciai illetőségű gyárban készült építőtégla a Maros-völgyben is előkerült, és a dél-pannoniai kerámiaműhelyek készítményei ugyancsak eljutottak Daciába.

Dacia nagyszámú keleti eredetű lakója elősegítette a tartomány bekapcsolását a római világban lényeges szerepet betöltő, szíriaiak által űzött kereskedelembe. Több szír kereskedőt (Suri negotiatores) név szerint is ismerünk: Apulumban Aurelius Alexander és Flaus, Sarmizegethusában Gaianus és Proclus Apollophantes oltárokat állítottak a szíriai eredetű isten, Juppiter Dolichenus tiszteletére (CIL III, 7761, 7915).

A nagyszámú kereskedővel szemben keveset tudunk üzleti tevékenységükről, mert a régészeti leletek között ennek alig van nyoma. Ezért valószínű, hogy olyasmivel kereskedtek, ami elpusztult, és a régészeti leletekben már nem mutatható ki (élelmiszerek, textiltermékek). A kivitelre is csak következtetni lehet. A vasexport piaci lehetőségeit korlátozta Moesia Superior és főleg Noricum nagy hagyományú vasbányászata. Talán a szomszédos tartományokba, Pannonia Inferiorba és Moesia Inferiorba exportálhattak. Jelentősebb lehetett a sókivitel: egy felirat a sóbányák és a sókereskedelem bérlését együtt említi. A mezőgazdasági termékek kiviteléről {65.} aligha lehetett szó: a provincia nagyszámú katonasága miatt sokkal inkább rászorult a behozatalra. Erdély hegyvidékein amúgy sem tételezhető fel számottevő gabonatermesztés. Erre csak a tartomány délkeleti, olteniai síkságai voltak alkalmasak. A kedvelt cirkuszi játékok, állatviadalok miatt szóba jöhet még a vadállatok (medve, farkas) exportja. A viszonylag olcsó birka, kecske fedezni tudta a hússzükségletet: talán exportra is tellett.

A Daciában előkerülő exportáru meglehetősen egysíkú: szinte csak díszes és közkedvelt terra sigillata edények fordulnak elő nagyobb számban, és néhány dalmatiai és Földközi-tenger vidéki amfora (tárolóedény), amelyben olajat, bort vagy gabonát szállítottak. A behozatal jelentős része a katonaság és hozzátartozóik részére szállított élelmiszerekből állhatott. A viasztáblák adatai szerint a bor drága volt. Valószínűleg ez még annak a következménye volt, hogy Burebista kiirtatta a szőlőket a dákok földjén. Thraciában került elő két szíriai kereskedő töredékes felirata: bort szállítottak Daciába. Egy sarmizegethusai kereskedő, Aelius Arrianus Délosz szigetén állított egy feliratot: talán ő is borral vagy olajjal kereskedett és így került Déloszba. Élelmes emberek azonban, kihasználva a konjunktúrát, Dacia déli részén ismét hozzákezdtek a szőlőtermesztéshez.

A tartományban fellelhető legnagyobb számú importtárgy a finom, piros, részben domborműves díszű terra sigillata edények, tálak, csészék, poharak; ezeket a 2. században Közép-Galliában és a Rajna-vidéki műhelyekben gyártották, a Dunán szállították Noricumba, Pannoniába és Daciába. Ennek a kerámiának a jelentőségét a kutatók számára jó keltezhetőségük, valamint a gyártó műhelyek meghatározhatósága adja meg. Segítségükkel ezért pontosan megállapítható a daciai import területi eredete és időrendje. Már értékelhető, noha összességében nem nagy mennyiséget ismerünk belőle. A daciai sigillaták időrendi megoszlása egységes képet mutat az egész tartományban, és ezért a kis darabszám ellenére a leletek következtetésekre alkalmasak. Dacia Inferiorban a hódítás után a közép-galliai műhelyekből, elsősorban a mai Lezoux-ból kezdődött meg a behozatal. Ez a műhely a 2. század harmincas–hatvanas éveiben szállította termékeit: ezek a Daciában talált sigillata-leleteknek mintegy a felét teszik ki. A kezdeti gyors fellendülést mégis visszaesés követte. A gyártást a közép-galliaiaknál kissé később kezdő, de még a 3. században is bőven exportáló rheinzaberni és westerndorfi műhelyek termékei már egyre kisebb mennyiségben jutottak el Dacia Inferiorba. Az apulumi sigillaták megoszlása eredetük szerint hasonló, de a közép-galliai és a rheinzaberni gyárak áruinak százalékos megoszlása kevésbé különbözik, mint Olteniában. A westerndorfi áru mennyiségében azonban már itt is nagy a visszaesés. Napocában a közép-galliaiak után a westerndorfi műhelyek termékei már teljesen hiányoznak, és alig lelhetők fel a porolissumi és a bucsumi táborban. Ez a visszaesés különösen akkor feltűnő, ha összevetjük ugyanezeknek a műhelyeknek egyre emelkedő exportjával Pannoniába. A {66.} kevés erdélyi anyagközlés miatt csupán annyi következtetés vonható le, hogy feltűnő a késői sigillaták eltűnése Napoca municipiumában, míg Apulumban még egy ideig jelentősebb számban képviselve vannak. Ha ez nem az ásatások egyenetlenségének a következménye, akkor gondolni lehet arra, hogy a 2. század végén a Severus-kori gazdasági fellendülés más tartományokhoz hasonlóan a katonaságot érintette elsősorban (Apulum legioszékhely volt), míg a csupán polgári település, Napoca jelentősége csökkent: nem állt rendelkezésre megfelelő piac.

A daciai sigillata-forgalom csökkenésének az értelmezéséhez a magyar Alföldön, tehát a birodalmon kívüli területen napvilágra jött sigillaták vizsgálata nyújt segítséget. Ott ugyanis a korábbi szórványos előfordulásokkal szemben éppen a 2. század végétől, a rheinzaberni és a westerndorfi műhelyek termékeivel növekszik meg a sigillata edények száma. A nyugati provinciák termékei tehát már nem vagy alig jutottak tovább Pannoniából Daciába. Valószínűleg nem szállították tovább, hanem jobb értékesítési területet találva, a kereskedők eladták a szarmatáknak. Amennyiben a sigillata árut tekintjük a gazdasági élet számunkra ma még egyedül megfogható mutatójának, akkor Dacia külkereskedelme a kezdeti gyors fellendülés után a 2. század hatvanas–hetvenes éveire visszaesett. A sigillaták csökkenését nem indokolja csupán a helyi készítésű és nem nagyszámú utánzatok vagy a pecsételt kerámia megjelenése. Ezeknek a sigillata-másolatoknak a száma nem magas: kiegészítették, de nem helyettesíthették az importot. A másik díszes kerámiát, a pecsételt díszű árut pedig a tartomány északi szélén gyártották, és ott is terjedt el. A sigillatánál gyengébb minőségű imitációk és a pecsételt kerámia készítése a sigillata-import megszűnésének nem oka, hanem következménye volt: a helyi szükségleteket máshogy már nem tudták kielégíteni. A 2. század utolsó harmadára Daciában bekövetkező gazdasági visszaesést – amelyet a leletek szaporodásával árnyaltabban lehet majd megismerni – megerősíti a nyugati tartományokból származó más finomkerámia-import hiánya is.

A HOSSZÚ HÁBORÚ ÉS A SEVERUS-KORI MEGÚJULÁS

A 2. század közepétől az északnyugatról délkelet felé tartó gót vándorlás a birodalom határain, a Kárpát-medence északi felében élő népeknél, a markomannoknál, a kvádoknál, a jazigoknál, kosztobókoknál eleinte nyugtalanságot, majd háborús feszültséget, végül másfél évtizedig tartó súlyos háborút okozott. Az új hazát kereső germán törzsek (gótok, langobardok, vandálok) a birodalom északi határán élő népek lakhelyét és viszonylagos nyugalmát fenyegették. Az utóbbiak elmenekülésének-elköltözésének pedig a birodalmat falként lezáró határ útját állta. Ezek a népek már régóta éltek a birodalom szomszédságában, és Rómával az időnkénti kisebb háborúk ellenére mind a maguk, mind Róma számára kedvező kapcsolatot, és – bár {67.} egyoldalú – szövetséges viszonyt alakítottak ki. A feltételeket természetesen az erősebbik fél, Róma diktálta. A római segítség elsősorban rendszeres vagy időszakos pénzküldeményekből állt. Ennek fejében a barbárok esetenként fegyveres támogatást adtak. A birodalom célja az volt, hogy e népeket egyenként érintő szövetséges rendszer kialakításával kézben tartsa a kezdeményezést, és így akadályozza meg, ahogy azok összefogva támadhassák meg a birodalmat. A közel két évszázados politika eredményeként a birodalom határain túl széles sávban élő népek már igazi veszélyt nem jelentettek. Egymás közti ellenségeskedéseik során Rómától vártak segítséget vagy megoldást. A döntőbírói szerep kialakulásának a következménye volt, hogy még a határokon túli elvándorlás vagy új, szintén birodalmon kívüli lakóhely választása esetében is Róma hozzájárulását kérték.

A Duna-vidék biztonságát meggyengítette, hogy i. sz. 162-ben Marcus Aurelius császár az előző évben kitört parthus háború miatt csapatokat volt kénytelen elvonni a határtartományokból és Daciából is. A harcok a Kárpát-medencében azonban csak néhány évvel később robbantak ki: nagy érdeme volt ebben a helytartók ügyes politikájának, akik tárgyalásokkal késleltetni tudták a konfliktus háborúba torkollását. A sorozatos tárgyalások azonban azt is bizonyítják, hogy a határ mentén élők nem törekedtek háborúra, hanem a szövetségi kapcsolatra hivatkozva ismételt követségekkel ostromolták Rómát segítségért vagy azért, hogy adjanak a számukra új lakhelyet: fogadják be őket a birodalomba. A markomannok és a szarmaták esetében saját lakóhelyükön való védelmük, tehát lakóhelyük tartománnyá alakításának a terve is felmerült azután a háború során. Valószínűleg azonban Róma nem tudott vagy nem akart segítséget adni, ezért a tárgyalások elhúzódása, kéréseik megtagadása miatt a barbárok összefogva végül háborút indítottak. Az első támadók azonban mégsem ők, hanem a frissen érkezett germánok, a langobardok és obiuszok voltak, akik rátörtek Pannoniára. A birodalom szerencséjére a harcok csak akkor lángoltak fel a teljes dunai fronton, amikor 167-ben az expedíciós hadsereg – igaz, súlyos pestisjárványt hozva magával – már visszaérkezett Keletről.

Észak-Daciában a háború kirobbanását az i. sz. 167-ben záródó tibódi (Tibodu) éremkincs, valamint az elrejtett viasztáblákon olvasható legkésőbbi dátum (i. sz. 167. május 29) 167 utánra keltezi. Ezeket tulajdonosaik az ellenséges támadás hírére rejtették el. A háború kitörésével egyidőben közigazgatási és katonai változtatásokat hajtottak végre Daciában. Az adatok nem elegendők ahhoz, hogy a rövid, hároméves időszakon belül a változások időrendjét meg lehessen határozni. Az intézkedéseket a háborús válsághelyzetben rendelték el, ezért kevésbé várható, hogy az állandó megoldást már a háború első éveiben sikerült megtalálni. A 167. év második felében vagy a következő évben a parthus hadjáratból Troesmisbe hazatért legiót, a V Macedonicát Daciába vezényelték: tábora Potaissa (Torda) lett. Észak-daciai {68.} elhelyezése mutatja, hogy a katonai vezetés most már Erdélyben számított elsősorban támadásokra. Ugyanekkor, 167 és 170 között módosult Dacia közigazgatási beosztása. A korábbi praetori rangú helytartó helyett azután ismét magasabb rangú, konzulságot viselt szenátor került a két legiós tartomány élére. A három résztartomány vezetését szorosabbra fogták. Egyetlen közös helytartó alá kerültek, akinek a hivatali címe ezután: legatus Augusti pro praetore Daciarum trium (a három Dacia helytartója) lett. A résztartományok alárendelt lovagrendű procuratorai csupán a gazdasági feladatokat látták el. Egyúttal megváltozott a tartományok neve is: Superiort Apulensisnek, Inferiort pedig (egy még azonosíthatatlan településről) Malvensisnek nevezték. Követték tehát Dacia Porolissensis névadásának a példáját: a tartományokat egységesen egy-egy városról nevezték el. Felmerült az a lehetőség is, hogy a közigazgatási változás és a névváltoztatás egyúttal nagyobb területi átalakítással járt: ez nincsen bizonyítva. Az azonban kétségtelen, hogy a potaissai legióstábort Dacia Apulensishez csatolták. A tartománynevek azonos átalakítása természetes velejárója és kifejezése volt annak, hogy ezek után mindhárom daciai provincia azonos minőségben egy közös helytartó alá tartozik. A névváltozás önmagában nem indokolja a nagyobb területi átalakítást.

A haditevékenység is ekkor, 167–170 között tetőzött. A pusztító járvány ellenére Marcus Aurelius és Lucius Verus caesar a dunai tartományokba utazott; az utóbbi valószínűleg a moesiai és a daciai frontokra. Különösen nehéz volt Dacia helyzete: hosszú határszakaszán három oldalról kellett védekeznie. A barbár betörések a két szomszédos Moesiát nagymértékben sújtották: a támadásokat Dacia nem tudta feltartóztatni. A felsőbb katonai vezetés több tehetséges katonát küldött helytartónak és procuratornak a dunai tartományokba: közülük néhányan a harctéren estek el, így M. Claudius Fronto, aki 167-ben Moesia Superior helytartója volt. Szükségessé vált Dacia nyugati frontjának és Moesia Superiornak az egyesítése a Bánságon át támadó jazigok megfékezésére, hogy a helytartó összehangoltan, egy kézből tudja irányítani mindkét provincia haderejét. Fronto 168-ban egyidejűleg volt Moesia Superior és Dacia Apulensis helytartója. Rövidesen azonban a Tres Daciae élére nevezték ki. Majd amikor a moesia superiorbeli seregek vereséget szenvedtek, és az újonnan kinevezett helytartó elesett, Moesia Superiort is Daciához csatolták. A koncentrált szarmata és germán betörés miatt a harctéri helyzet válságosra fordult: Fronto, „miután sikeres csatákat vívott a germánokkal és a jazigokkal, bátran harcolva az államért, elesett” – ezt hirdeti Rómában, a Traianus-forumon felállított szobrának a felirata (CIL VI, 1377). Érdemei elismeréséül tiszteletére Sarmizegethusában is feliratot állítottak (CIL III, 1457). A várost fenyegető veszélyről szól egy másik felirat, amelyet szövege szerint Marcus Aureliusnak emeltek, mert a várost, amikor nagy veszélyben volt, a csapatok felmentették (CIL III, 7969).

{69.} Amíg Észak- és Nyugat-Daciában keményen csatáztak, a keleti arcvonalról nincsenek értesüléseink. Valószínűleg nagyobb harcokat nem vívtak, mert az ellenséges főcsapás dél felé irányult. A kosztobókok és a szarmaták, kikerülve Daciát, feldúlták Moesia Inferiort, és Achaiáig nyomultak délre; kifosztották az eleusisi szent helyeket. Végül Cornelius Clemens consularis el dux trium Daciarum a vandálok egyik törzse, az aszdingok (hasdingi) felhasználásával győzte le őket 171-ben vagy 172-ben (Cassius Dio LXXI, 12,1). Ez már a kibontakozást jelzi a háborús válságból: a birodalom diplomáciai eszközökkel igyekezett célt érni. Hasonlóképpen: „egy szomszédos törzsfőnököt, Tarbust, aki Daciába ment évi pénzjáradékot követelni, és háborúval fenyegetőzött, ha nem kapja” meg (Cassius Dio LXXI, 11), Róma szövetségesei fékeztek meg. Egyes népcsoportokat ekkor már befogadtak a birodalomba: ezek Pannonia, Moesia, Germania mellett Daciában is letelepedhettek: e tény jól mutatja a háborúzó barbárok betelepedési igényét. A következő években az eseményeket a rómaiak hadműveletei határozták meg: ekkor az ellenséget már saját területén győzték le. A jazigok a békekötéskor százezer hadifoglyot adtak vissza a rómaiaknak. Később Marcus megengedte nekik, hogy Dacián keresztül kapcsolatot tarthassanak a keleten élő roxolánokkal, valahányszor ezt a tartomány helytartója megengedi (Cassius Dio LXXI, 19,1–2).

Harcoltak még Daciától északra is, és ezekben a harcokban az egyik moesia inferiorbeli legiót, a I Italicát is bevetették. 180 körül Marcus fia, Commodus császár hadat vezetett a Dacia északi előterében élő népek, elsősorban a búrok (buri) ellen. A hadjárat eredménnyel járt: „…mivel a búrok nagyon kimerültek, szerződést kötöttek velük, [Commodus] túszokat szedett tőlük, és a náluk levő 15 ezer hadifoglyot magával vitte. Esküvel kényszerítette a többieket, hogy sem letelepedni nem fognak a Dacia határain kívül eső 40 stadionnyi sávban, sem pedig legeltetni. Sabinianus pedig a határokon kívül élő dákok közül 12 ezernek felajánlotta…, hogy valamennyien földet kapnak majd a mi Daciánkban” (Cassius Dio LXXII, 3; Vettius Sabinianus Dacia helytartója volt).

A hosszú háború végére Róma ismét helyreállította a szövetséges kapcsolatokat a birodalom határain. Dacia északi előterében azonban már megjelentek és letelepedtek a germánok. A harcok később ismét fellángoltak. Commodus életrajza csak szűkszavúan említi, hogy a szabad dákokat legyőzték. Ezeket a harcokat – mint másokat is – a szakaszosan a Fekete-tenger felé költöző gótok érkezése indokolja. A Kárpátoktól keletre, Ukrajnában számos elrejtett éremkincs árulkodik a feszült helyzetről. A gótok nyomására mozgásba hozott népek ismételten harcba bocsátkoztak a rómaiakkal. Dacia északnyugati és nyugati határán azonban nyugalom volt. Bizonyítja ezt a rómaiak és a szarmaták között megélénkült kereskedelem – melyet Marcus Aurelius rendelkezése tett lehetővé –, és bizonyítják a szarmata–jazig területen előkerülő római exportáruk, pénzek is.

{70.} A másfél évtizedes háborúk, a pestis, a katonai védelem elégtelensége, a városi autonómiák más tartományoknál lassúbb kiépítése Commodus uralkodása alatt nyugtalanságokat és megmozdulásokat idézett elő a tartományi lakosság körében. A császár életrajza röviden szól erről. A 180-as évek közepén Daciában is fellázadtak a provinciálisok. A részletek ismeretlenek (SHA, vita Commodi 13,5–6). Semmi sem bizonyítja, hogy a mozgolódásokban őslakos dákok is részt vettek volna. Germaniában is hasonló megmozdulásokra került sor. A daciai mozgolódásoknak a háborús pusztítások, a biztonság megrendülése, a pestist követő nehéz helyzet, a helyreállító munkák lassúsága és a gazdasági nehézségek lehettek az okai, de elősegítette őket a tartomány sokféle eredetű és össze nem forrott népessége is. Lehetséges, hogy a daciai legiók ekkor, Commodus uralkodása alatt kapták hűségükért a pia fidelis, pia constans kitüntető jelzőket. Az apulumi legio pedig szobrot állított Commodusnak (CIL III, 1172).

192-ben Commodust meggyilkolták, és 193 márciusában a pannoniai legiók Carnuntumban (Deutschaltenburg, Ausztria) a helytartót, Septimius Severust kiáltották ki császárnak. A többi dunai provinciával együtt a daciai hadsereg is rögtön csatlakozott hozzá. Az új császár Dacia kormányzását testvérére bízta. A daciai katonai különítmények ezután Severus oldalán vettek részt az ellencsászárokkal vívott polgárháborúban. Septimius Severus uralkodása alatt kedvezően alakult az őt már kezdetben is támogató dunai tartományok sorsa, és a békés külpolitikai helyzet elősegítette a gazdasági fellendülést. Dacia rekonstrukcióját elsősorban az urbanizáció kiszélesítése bizonyítja: Severus három településnek adott önkormányzatot (és egyet colonia rangra emelt). Feltehetően az ő uralkodására esik a ius Italicum rendkívüli kedvezményének adományozása több daciai városnak. Az itáliai földbirtokok jogával rendelkező városok földjei adómentességet élveztek. A más provinciáknál csak ritkán adományozott rendkívüli kedvezmény a lakosság Daciába való betelepedését volt hivatva elősegíteni. Megszaporodnak a kereskedőkre, elsősorban a szírekre vonatkozó feliratok. Legkésőbb ekkor megszervezik végre a tartományi gyűlést, és létrehozzák a császárkultusz központi szervezetét. A régészeti leletek kis száma és feldolgozatlansága még nem teszi lehetővé a Severus-kori virágzás részleteinek a bemutatását. Mégis megfigyelhető, hogy a fellendülés nem Dacia egész területére, hanem főként Erdélyre jellemző, amit a Severus-kori prosperitás fő élvezői, az ott állomásozó nagyszámú katonaság (két legio és a segédcsapatok) indokol. Feltételezhető, hogy az urbanizációs politika következménye volt a Marcus és Commodus kori háborúk pusztításai után a városok újjáépítése és kiépítése: Sarmizegethusában és Apulumban ugyan nem a régészeti megfigyelések, hanem az építészeti faragványok (díszes párkányok, oszlopfők, szobrok) utalnak erre.

A Severusok alatt tehát a felsorolt, korábban elmaradt intézkedésekkel és kezdvezményekkel kísérelték meg Dacia belső biztonságának megszilárdítását. {71.} A Septimius Severusnak és fiának, Caracallának emelt feliratok sora Sarmizegethusából, Miciából, Ampelumból, Apulumból, Germisarából tanúsítják a lakosság irántuk érzett háláját.

Septimius Severus uralma alatt Daciát nem érte támadás. A nagy háború pusztításai után a katonai táborokban megkezdődött a helyreállítás: ott, ahol az korábban nem történt meg, a védműveket kőből átépítették, és egyes vélemények szerint a Limes Transalutanust is ekkor építették ki. Legelőször 212–213-ban voltak ismét összecsapások, de a harcok csak Erdély északi részén bizonyíthatók: a támadók a szabad dákok, vandálok és karpok lehettek. A harcok után Caracalla ellátogatott Daciába, mielőtt a hadsereggel a birodalom keleti részébe háborúba indult volna.

Caracalla meggyilkolását követően, 218-ban azonban a szabad dákok „Dacia egy részét feldúlva még többre vetemedtek, magukkal vitték ugyanis azokat a túszokat, akiket még Caracalla szedett tőlük a szerződés alapján” (Cassius Dio LXXVIII, 27). Az utolsó Severus, Alexander idejéből (222–235) kevés felirat maradt Daciában. A katonaság a császárkultusz szellemében hűsége jeleként feliratokat állított a táborokban a császárnak és anyjának, Iulia Mammaeának.

TELEPÜLÉSEK, URBANIZÁCIÓ

Dacia földje a hódítással állami föld lett, és igazgatási tekintetben különféle kategóriákba osztották (katonai territorium, municipális territorium, császári birtok). Traianus a hódítás után rövidesen megadta Daciának a provincia státust. Az áttelepítés a ritkán lakott területre aligha lett volna vonzó, ha a frissen meghódított vidéken még a bizonytalanság látszatát keltő katonai igazgatás van érvényben. A polgári igazgatás bevezetése, a lakosság ügyeinek intézése miatt szükséges volt, hogy Traianus autonóm polgári települést, várost alapítson. Ez legkésőbb 110–112-ben megtörtént. Traianus az első helytartó közreműködésével megalapította Colonia Ulpia Traiana Augustát (később Sarmizegethusa néven ismert). Ebben az első városban telepítette le a császár a dák háborúkban részt vevő legióknak, a XV Apollinarisnak, a XIV Geminának, a V Macedonicának és a XI Claudiának a kiszolgált katonáit. Az alapításkor a legiós veteránokkal szemben aligha részesültek előnyben a körzetben élő, el nem menekült dákok: a mezőgazdasági művelésre alkalmas föld amúgy sem volt túl sok, és ez az őslakosság elköltöztetését még inkább szükségessé tette, mint más coloniaalapítások esetében. Ez a colonia maradt Hadrianus uralkodásáig a tartomány egyetlen városa. Dacia provincializálása mégis elősegítette Traianus urbanizációs politikáját. Ez azonban nem az újonnan meghódított területen, hanem a Balkánon bontakozott ki, ahol a dák hatalom megsemmisítése után megnőtt a biztonság. Traianus városok sorát alapította a balkáni tartományokban: Ratiariát, Oescust, Nicopolist, Tropaeum {72.} Traianit, Marcianopolist, Traianopolist, Augusta Traianát (Beroe) (10. térkép). A császár ezzel a tevékenységével a Dunától délre lendületet adott a városiasodásnak és ennek következtében a római kultúra terjedésének. A balkáni urbanizáció jelentősége különösen akkor szembetűnő, ha tudjuk: a császár Pannoniában mindössze egy várost alapított (Poetovio-Ptuj, Jugoszlávia).

10. térkép. Traianus városalapításai Daciában és a balkáni tartományokban

10. térkép. Traianus városalapításai Daciában és a balkáni tartományokban
1 = Colonia Ulpia Traiana Sarmizegethusa; 2 = Ratiaria; 3 = Oescus; 4 = Nicopolis; 5 = Tropaeum Traiani; 6 = Marcianopolis; 7 = Traianopolis; 8 = Augusta Traiana (Beroe)

Az új város annak ellenére megőrizte Decebalus székhelyének, Sarmizegethusa Regiának a nevét, hogy az egykori dák fővárostól mintegy 37 kilométerre, nyugatabbra feküdt, és dák településelőzménye nincsen. Az első dák háborút követően helyén rövid ideig talán a legio IIII Flavia állomásozott, melyet az alapításkor a Nyugat-Bánságba, Bersoviába (Zsidovin) vezényeltek.

Az őslakosok földrajzi neveinek átvétele nem példa nélküli: az általában követett római gyakorlatnak felel meg. A korábbi helynevek megőrzését lehetővé tette, hogy az első dák háború során a római hadsereg akkor szállta meg a területet, amikor ezek a települések még léteztek, és így a neveket megismerhették. Hogy ez valóban így történt, arra maga a császár a tanú. A dák háborúkról írt munkájában Traianus feljegyezte a felvonulás állomásait. {74.} Egy fennmaradt töredéke szerint: „…innen Bersobisba, majd Aisisbe nyomultunk előre.” Tudjuk, hogy a háborúkról más feljegyzések is készültek. Segítségükkel a római hódítók a közelebbi vagy távolabbi dák falvakról el tudták nevezni a táborokat. A hódítás előtti földrajzi nevek fennmaradása azonban nem jelenti egyúttal és magától értetődően a régi település továbbélését. Különösen akkor nem, ha a várost egy felszámolt római tábor helyén vagy mellette alapították – mint Daciában általában. Egy tábor létesítése az esetleg ott fekvő dák település életének megszakadását jelentette. Más esetben a tábort a település tágabb körzetében helyezték el, de nevét esetenként akkor is átvitték a katonai táborra, amint az Pannoniában Aquincum vagy Brigetio, illetve Moesiában Singidunum esetében történt. Daciában Sarmizegethusa Regia és Colonia Dacica példája figyelmeztet arra, hogy a hódítók mennyire szabadon használták fel a dák helyneveket a névadásban. Ezért a római táborok dák elnevezései alapján sem a dák telepeket azonosítani, sem dák településfolytonosságra gondolni a táborok közvetlen körzetében nem lehet. Végül pedig, mivel a rómaiak a folyóneveket is felhasználták a névadásban, ez még nagyobb szóródást eredményezett.

11. térkép. Városalapítások Daciában

{73.} 11. térkép. Városalapítások Daciában
a) Traianus alatt; b) Hadrianus alatt

Hadrianus a három daciai tartomány megszervezésekor a polgári ügyek intézésére két újabb várost alapított. Colonia Ulpia Traiana Sarmizegethusa a középső tartományba, Superiorba, a két új város egy-egy új tartományba került (11. térkép). A délkeleti provincia, Dacia Inferior municipiuma a Duna-parti Drobeta tábora melletti vicus lett. A hely kiválasztása szükségszerű volt: a kőhíd északi hídfőjét őrző tábor vicusának jelentősége ugyanis a nagy forgalmú híd miatt hamarosan megnőtt, és megszaporodott lakosságával alkalmassá vált a városi autonómia befogadására. Az északi tartományban, Dacia Porolissensisben Napoca (Kolozsvár) kapott municipium rangot. A város területén ásatás alig folyt, ezért topográfiáját vagy településelőzményeit nem ismerjük. A körülmények mégis arra mutatnak, hogy a municipium korábbi katonai tábor helyére került. Erre néhány katonai téglabélyegen kívül a potaissa–napocai országúton felállított és Ajtonyban előkerült mérföldkő utal, amelyre Potaissa és Napoca nevét is felvésték. Ez az út 109–110-ben, közvetlenül a háború után a tartomány legészakibb részén már készen volt. Az újonnan meghódított tartományokban legelőször a hadászatilag fontos, a táborok közti összeköttetést biztosító utakat építették meg. Ezért a Potaissából (amely későbben legióstábor lett) Napocába vezető út minden bizonnyal katonai táborokat kapcsolt össze.

A tartomány urbanizálása az általában olvasható felfogással ellentétben vontatottan haladt előre. Az első coloniaalapítást a polgári közigazgatás bevezetése, a következő kettőt ismét csak új tartományok létrehozása tette szükségessé. A későbbi városok alapítási körülményeit és időrendjüket kevésbé ismerjük (12. térkép). Romula (Ruca, Oltenia) táborának vicusa a {75.} katonaság áthelyezése után, talán Antoninus Pius vagy Marcus Aurelius alatt lett municipium. Marcus emelte városi rangra az Apulum legióstábora melletti polgári települést (Apulum I.), amelyet alig valamivel később már coloniaként emlegetnek: a rangemelés legkésőbb Commodus uralkodása alatt következett be. A városiasodás Septimius Severus alatt vált szélesebb körűvé. Elősegítette ezt az a körülmény, hogy a tartomány hadserege rögtön kikiáltása után csatlakozott hozzá, és a tartományt Septimius Severus testvére kormányozta. Az apulumi (Apulum II.) és a potaissai legióstáborok canabae-i ekkor váltak municipiummá. A Duna-parti Dierna (Orsova) és Tibiscum (Zsuppa) táborvicusai a 3. században, talán már a Severusok alatt municipiumok lettek. Ugyanekkor Drobetát, majd később Caracalla (211–217) Potaissát és Apulum II.-t emelte colonia rangra. Malva városát egyelőre nem tudjuk azonosítani; egyes vélemények szerint azonos Romulával, mások szerint máshol keresendő: 230-ban colonia. A bányakörzet legnagyobb településének, Ampelumnak a jogállása vitatott: nincsen egyértelmű bizonyíték a városi autonómiára. Ha mégis elnyerte, akkor az a 3. században történt.

12. térkép. Dacia városi jogú települései

12. térkép. Dacia városi jogú települései

{76.} Az apulumi legióstábor mellett a többi Duna-vidéki legióstáborhoz hasonlóan egymáshoz közel két település fejlődött ki. Az egyik a katonai territoriumon, a katonai ellenőrzés alatt álló canabae, ahol elsősorban a legionáriusok családtagjai éltek. A tartomány katonai székhelyén egy másik, polgári település is létrejött. A Duna-vidéki városokkal ellentétben itt mindkettő külön-külön városi önkormányzatot kapott. Az azonban, hogy topográfiailag melyik azonosítható a Marcus kori municipiummal és a commodusi coloniával, és melyik a Severus-kori municipiummal, csak sejthető. Talán a Maros menti település (Maros-Portus, Partoş) volt a polgárváros (tehát a municipium, majd Colonia Aurelia Apulensis). 252–253-ban a Chrysopolis („Aranyváros”) címet is viselte. A severusi municipium (a katonaváros) a 3. század közepén, Traianus Deciustól kapta meg a colonia rangot.

13. térkép. Dacia és Pannonia városai

13. térkép. Dacia és Pannonia városai

Dacia városainak a száma 11-12; három vagy négy municipium és nyolc colonia. Ampelum városi rangja bizonytalan; Romula és Malva azonossága vitatott. A városi szervezetek száma, összehasonlítva más provinciákéval, alacsony. A Daciánál kisebb Moesia Superior városainak a száma 13, és a nem sokkal nagyobb Pannoniában 20-23 városi közösség alakult (13. térkép). Az is megfigyelhető: míg máshol törekedtek a tartomány egész területén egyenletesen megoszló városhálózatra, addig Daciában ezek a tartomány nyugati felére esnek. Mi az oka a daciai városfejlődés fogyatékosságainak?

A római településhálózat igazgatási központjai az önkormányzattal rendelkező városok, a municipiumok és coloniák voltak. Lakosaik részben vagy összességükben polgárjogot kaptak. A joghatóság nemcsak a beépített városra korlátozódott, hanem a vidékre is kiterjedt, ahol a polgárok földparcellái, a falusi települések és a villagazdaságok feküdtek. A dunai {77.} provinciák városai a katonai táborok melletti településekből, a civitasnak nevezett egységekbe szervezett őslakosság központjaiból vagy a császárkor korábbi szakaszában a szolgálatukat letöltött legionáriusok letelepítésével, földhöz juttatásával (deductio) jöttek létre a városi autonómiát biztosító és az igazgatást szabályozó törvény (lex municipalis) adományozásával. Végül a provincia területén – például az útcsomópontokban – kialakult jelentősebb polgári településeket is városi rangra emelték.

A topográfiai kutatások hiányai ellenére a daciai városfejlődés fő jellemzői összegezhetők. Más provinciákkal ellentétben Daciában nem hoztak létre civitas-szervezeteket. Hiányuk gyökeresen meghatározta a városfejlődést. Ezek az őslakosság részére létesített közigazgatási szervezetek jelentősen hozzájárultak a városok kialakulásához; nemcsak a romanizációt, hanem a városi autonómia befogadására alkalmas települések kialakulását is elősegítették. A civitasok hiánya volt az egyik, talán legfontosabb oka annak, hogy a daciai települések jelentős része (5 vagy 6) csak későn, Septimius Severus alatt kapott városjogot. Jellemző, hogy Pannoniában mindössze két biztos Severus kori új alapításról tudunk; ott a városfejlődés a 2. század végére már jórészt befejeződött. Daciában a városok csak a táborok menti településekből alakulhattak ki, mert egyedül ott jöttek létre erre alkalmas, nagyobb lélekszámú közösségek. Ennek azonban a 2. században még akadálya volt. A táborok katonai igazgatású territoriumán, a legióstáborok canabae-in, a segédcsapattáborok vicusain éltek a katonák családjai, a veteránok, a kereskedők, iparosok. A canabae municipalizálása együtt járt volna a katonai territorium egy részének felszámolásával: a földterületet a városhoz kellett volna csatolni, holott annak a katonaság ellátásában is szerepe volt. Erre pedig csak Septimius Severus alatt nyílt lehetőség. A városfejlődésnek ez a menete Dacia urbanizálását negatív irányban befolyásolta, késleltetőjévé vált. A sok tábor (számuk 80 körül volt) miatt a katonai territoriumok számára igénybe vett terület nagy volt, és az ezeken fekvő települések esetében várost csak a katonai fennhatóság megszüntetésével lehetett volna létrehozni. Számottevő lakosság – úgy látszik – pedig csak a táborok mellett élt. Nagyobb, eleve polgári települések kialakulására pedig a késői hódítás miatt nem volt elég idő. Pannonia hadrianusi városalapításait évszázadnyi fejlődés előzte meg: Daciában erre nem volt lehetőség. Félszáz évig legio is csak egy tartózkodott a tartományban. Vagy nem volt tehát városi rangra emelhető népesebb közösség, vagy pedig a nagyobb települések katonai igazgatású vidéken feküdtek. Daciában ezért az első deductiós coloniaalapítást követően urbanizációra csak a táborok megszüntetésével, a mellettük fekvő vicus városi rangra emelésével volt lehetőség. Így történt valószínűleg Hadrianus alatt Napocában. A másik municipium, Drobeta különleges helyzetben volt. A feliratokon említett egységek ugyanis nem a daciai, hanem a moesiai hadsereg kötelékébe tartoztak. Valószínűtlen, hogy a fontos átkelőhely hídfői más-más {78.} tartományba, különböző legatusok parancsnoksága alá tartozzanak (a legatusok jogköre területileg szigorúan el volt választva). Ezért lehetséges, hogy Drobeta territoriuma, az ellátást biztosító terület nem Olteniában, hanem a Dunától délre volt. Ezért a Drobeta mellett kialakult vicust vagy a teljesen polgári települést elválasztották a tábortól, valamint Moesia Inferiortól, és így vált municipalizálhatóvá. Territoriumot Olteniában biztosítottak számára.

Napoca és Drobeta településeinek a municipalizálását azonban nem elsősorban a tervszerű daciai urbanizálás indokolja, hanem a két új tartomány létrehozása: a polgári ügyek intézésére szükségszerűen városokat kellett alapítani mindkét új tartományban.

A Marcus vagy Commodus alatt alapított Romula szintén a katonai tábor és a vicus helyét foglalta el.

Daciában tehát csak egy esetben került sor polgári település municipalizálására – Apulum I. –, létezését azonban ez is a legiónak köszönhette. Azt pedig még nem tudjuk, hogy Potaissában, ahová 167-ben került csak legió, a század végéig municipalizálásra alkalmas polgári település is kialakult-e, vagy szintén a canabae kapott városi rangot. A 2. században további négy municipiumot alapítottak a segédcsapattáborok megszüntetése után. A Severus-korban pedig a segédcsapattáborok vicusait emelték városi rangra. Mindez eltérő a többi dunai tartomány gyakorlatától, ahol a segédcsapattáborok vicusait –- bármilyen nagyok voltak is – nem municipalizálták, de voltak a városi autonómia befogadására alkalmas polgári telepek. Daciában ilyenek a Severus-korra sem fejlődtek ki. Dacia városiasodása tehát más tartományokénál nagyobb mértékben függött a katonaságtól, és az őslakosság maradékainak bizonyíthatóan nem volt benne szerepe. A kisszámú és korlátozott területre (Nyugat-Dacia) szorítkozó városok ezért nem válhattak a római kultúra eredményes terjesztőivé.

Nemcsak a városiasodás mértéke és módja az, ami a 2. században lakossághiányra utal. A két egymás mellett létrehozott város Apulumban, a Colonia Aurelia Apulensis Chrysopolis, Sarmizegethusa metropolis címe valószínűleg ugyanabból a meggondolásból fakadó, a valóságos helyzetet megszépítő intézkedés volt, mint később a 3. század viharaiban és a tartomány feladását megelőzően vert érmek felirata („szerencsés Dacia”). E külsőségek mellett azonban volt egy olyan adományozás, amelyben a dunai tartományok közül Dacia részesedett a legmagasabb számban. Öt város, Sarmizegethusa, Napoca, Apulum, Potaissa és talán Dierna legkésőbb Septimius Severus uralkodása alatt megkapta a ius Italicumot, ami nemcsak kitüntetés, hanem kézzelfogható jelentőségű volt. Az itáliai föld jogának kiváltságával rendelkező városok ugyanis mentesültek a tartományokban kötelező földadó alól. A ritka kedvezmény (Pannoniában egyetlen város esetében sem bizonyított) csábítóbbá kívánta tenni az áttelepedést Daciába. A hódítás utáni telepítések {79.} nem értek el kellő eredményt; a 160-as évektől az elvándorlás is megkezdődött. Végül a hosszan tartó markomann háborúk, a pestisjárvány fokozták a lakosság pusztulását. A népességhiány akadályozta a városi élet kibontakozását, ez pedig visszahatva károsan befolyásolta a betelepüléseket. A markomann háborúk utáni rossz gazdasági helyzet, a városi autonómiák hiánya lázongásokat okozott. Ezért radikális intézkedésekkel kellett elősegíteni a javulást és a benépesítést. Ezt a célt szolgálták a ius Italicum-adományozások. Az intézkedések kétségtelenül eredménnyel jártak, mert a lakosság szírekkel és keletiekkel növekedett. Ugyanekkor – hosszú késés után – megalakultak a tartományi császárkultusz és a tartományi gyűlés szervezetei. Különös, hogy a polgári lakosságnak a császárok iránti lojalitását, hűségét ápoló és elősegítő szervezete korábban nem volt meg Daciában. A császárkultusz főpapjait (sacerdos arae Augustorum) és a tartományi gyűlést (concilium provinciae) a Severus-kortól ismerjük. Az utóbbinak, amely a Római Birodalomban a városokat és az őslakosság civitasait összefogó legfőbb szervezet volt, a császárkultusz ápolása mellett volt egy, a lakosság számára valóban fontos érdekképviseleti feladata: a helytartót mandátumának lejárta után esetleges igazságtalan intézkedései, túlkapásai miatt bevádolhatták a császárnál. A szervezet megléte Daciában a Severus-kor előtt nem bizonyított; attól kezdve azonban feliratos emlékeinek száma megnőtt. A tartományi gyűlés helyével kapcsolatban álló metropolis círn Sarmizegethusa nevében csak Alexander Severus alatt (222–235) tűnik fel. A szokatlanul késői megjelenésnek két oka lehetett: a kormányzat a városok kis száma miatt a 2. században még nem tartotta szükségesnek sem a tartományi gyűlés létrehozását, sem a császárkultusz különösebb szorgalmazását. Ennek az utóbbinak a szertartásait a katonaság a táborokban amúgy is rendszeresen végezte, a kevés városban pedig az augustalisok látták el ezt a feladatot. Másrészt a kormányzat a helyi lakosságot jelentéktelen számúnak tartotta, civitas-szervezeteik sem voltak, ezért a romanizációt is szolgáló és a birodalmi egységet tudatosító császárkultusz-szervezetet sem állította fel. A Severusok alatt azonban a polgári lakosság száma a városokéval együtt megnövekedett, így meglett a feltétele annak, hogy létrehozzák a tartományi gyűlés és a császárkultusz provinciális szintű szervezetét. A császárkultusz főpapját a keleti provinciák szóhasználatával coronatusnak, görögül sztephanephorosznak, koszorút viselőnek nevezték. A főpapok a tartomány legvagyonosabb rétegéből kerültek ki, java részük lovagrendű volt. A főpapi cím mellett Sarmizegethusa metropolis megjelölése is keleti hatásra, a tartomány nagyszámú keleti lakosára utal.

A városok és felső szervezeteik a Severus-korra tehát mégiscsak létrejöttek. Ekkor Dacia már egy évszázada létezett, de csak 2-3 békés évtized volt hátra történelméből, ami a városok romanizációs tevékenységének e tekintetben is határt szabott.

{80.} A falusi településekről kevesebbet tudunk. Úgy látszik, hogy az urbanizált terület meghatározta a villagazdaságok elterjedését is. A földbirtokközpontokban emelt épületek a tartomány nyugati felében, főként Erdélyben a városok közelében kerülnek felszínre. Számuk a Sarmizegethusát Porolissummal összekötő országút közelében a legjelentősebb: Hobica, Őraljaboldogfalva, Magyarosd, Déva, Rehó, Nagyenyed, Apahida–Pusztaszentmiklós, Csomafája, Magyargorbó, továbbá Kajántó, Szenterzsébet. A feltárások a villák főépületeire szorítkoznak: legteljesebben a csomafájai villát ismerjük; külső kerítőfalát is megtalálták. A főépületek általában 400 m2-esek, kis terjedelműek. Ez és az egyszerű belső kivitel, a luxus hiánya (nincsen mozaik, falfestmény, márvány falburkolat) arra mutat, hogy a villák kis- vagy középbirtokokhoz tartoztak. A birtokok méreteit a művelésre alkalmas föld nagysága és tagoltsága határozta meg. A mezőgazdaságilag inkább hasznosítható Oltenia síkságairól villaépületet alig ismerünk. A birtokosok néhány kőfelirat alapján általában veteránok lehettek. A hegyes vidéken bizonyára jobban megtermő gabonaféléket, elsősorban árpát és kölest termeltek. Egy felirat Olteniában szőlőskertet is említ (CIL III, 14 493 = IDR II, 187). A gazdaságok fontos feladata lehetett az állattenyésztés: a juh, a kecske, a szarvasmarha valószínűleg fedezte a lakosság hússzükségletét.

LAKOSSÁG: DÁKOK ÉS TELEPESEK

Az új tartomány népességéről Eutropius a következőket írta: „…Traianus Dacia legyőzése után a római világ egész területéről hatalmas tömegeket telepített oda, hogy a vidéket és a városokat lakják; Daciában ugyanis Decabalus hosszú háborúja miatt elfogytak a férfiak” (Eutropius VIII, 6,2). A történetíró okozati összefüggésbe állított szavai tömör megfogalmazásban szólnak arról, hogy a háború folyamán a dák őslakosság száma jelentősen csökkent, ezért Traianusnak a területet szinte újra kellett népesíteni. Az új területek provincializálásánál általános gyakorlat volt a telepítés: a szolgálatukat letöltött katonákat így juttatták földhöz. A katonaság kíséretében pedig a táborok mellett telepedtek meg a családtagok, a feleségek és a gyermekek, valamint a kereskedők, akik a katonaságot és a helyi lakosságot különféle cikkekkel látták el. Ha tehát csak erről lett volna szó Dacia esetében is, azt Eutropiusnak nem kellett volna kiemelnie. Ő azonban nyomatékosan utalt a telepítés okára: az őslakosság nagymérvű pusztulására, és az elnéptelenedésről, valamint a betelepítésekről részletesebb képet adott.

Egy újonnan megszerzett föld lakosságának sorsa attól függött, hogy milyen előzmények után és milyen módon jutott Róma birtokába. Ha a tartományt békés úton szerezték meg, a lakosságot kevés vérveszteség érte. Daciában nem így történt: Traianus két háború után kebelezte be a birodalomba, ami egy hosszú, másfél évszázados folyamat végét jelentette. Ennek küzdelmei és {81.} kudarcai, Decebalus fennhéjázó magatartása a rómaiak szemében már korábban gyűlölt ellenséggé tette a dákokat (Cassius Dio LXVII, 6,1; 6,5). Ezt a hírüket az első dák háború után Decebalus tettei csak öregbítették. A király a rómaiak szemében esküszegővé vált, mert az első háború után nem tartotta be a békekötés feltételeit, ami a háború ismételt kirobbanásához vezetett. Az első háború után Decebalus más cselekedetei sem hagytak kétséget a király szándékai felől. A megszálló római hadsereg egyik magas rangú tisztjét, Longinust elfogatta, és előbb a saját pártjára akarta állítani, amikor pedig ez nem sikerült, „arra vetemedett, hogy az Isztroszig nyúló területet és a háborúk költségeit követelje Longinusért cserébe”. A Traianus számára teljesíthetetlen követelést Longinus öngyilkosságával segített megoldani (Cassius Dio LXVIII, 12,1–5). Decebalus ekkor orgyilkosokkal kísérelte megöletni a császárt a moesiai főhadiszálláson (Cassius Dio LXVIII, 11,3). A királynak ezek a tettei nem hangolták kedvezőbb bánásmódra a dákok iránt sem Traianust, sem a római hadsereget, vagyis a végső leszámolásnál kíméletre aligha számíthattak. A harcok és esküszegések, Decebalus tettei olyannyira mély nyomot hagytak a rómaiakban, hogy évszázadokra meghatározták a dákokról alkotott képet. A második háború közvetlen előzménye alapján tehát nem lehet csodálni, hogy a rómaiak a harcoló ellenfél fizikai megsemmisítésére törekedtek. Az Imperium Romanumra támadó barbárok kiirtása egyébként sem jelentett etikai kérdést. Ezt már Augustus megfogalmazta (Res Gestae Divi Augusti 3), és a gyakorlatban alkalmazták. Később Marcus Aurelius is ki akarta irtani a jazigokat (Cassius Dio LXXI, 16,1–2). A megsemmisítés természetesen nem kizárólag az ellenszegülők megölését jelentette, hanem a lakosság eladását rabszolgának, a férfiak besorozását katonának és távoli provinciákba küldését. Azok a dákok tehát, akik mindvégig kitartottak Decebalus mellett, nem számíthattak kegyelemre. Ez is hozzájárult végső tettükhöz, amelyet Traianus győzelmi oszlopának domborművei is megörökítettek. A dák vezető réteg tömegesen lett öngyilkos: közösen megmérgezték magukat. A háború után 123 napig tartó cirkuszi játékokon 10 000 gladiátor harcolt (Cassius Dio LXVIII, 15), jó részük dák hadifogoly lehetett. Kritón nyomán, aki a császári udvar orvosa, a hadjárat résztvevője és történetírója volt, írtak arról, hogy a foglyok száma félmillió volt, és Traianus – nyilván a végső csata után – az elfogottak közül csak negyvennek hagyta meg az életét.*F. JACOBY, Die Fragmente der griechischen Historiker II: B. Leiden 1962. 931–932. Ha túlzók is ezek a számok, a dák-római viszonyt, valamint az igen nagy arányú dák emberveszteséget jól mutatják. Ezért a háborúk végeredménye semmiképpen sem csupán a dák katonai hatalom összeomlása volt, hanem a lakosság is erősen megfogyatkozott, és számukat tovább csökkentették a római iga alól elmenekülők.

{82.} A dák férfiakat segédcsapatokba sorozták, és Britanniába, valamint Keletre küldték. Későbbi sorsuk alig ismert. Semmi sem utal arra, hogy leszerelésük után bárki is visszatért volna szülőföldjére. Az elnéptelenedés vizsgálatánál nem közömbös, hogy éppen Decebalus országának a központi része lett új tartomány. Az a terület, amelynek lakossága a leginkább elpusztult, nemcsak a háborúban – amely nagyobbrészt szintén ezen a területen folyt –, hanem azért is, mert ők tartottak ki a végsőkig, sokan a méregpohárig Decebalus mellett. Elsősorban ennek a vidéknek a lakóit mészárolták le a rómaiak, ők jutottak rabszolgasorsra vagy menekültek el a hódítók elől a meg nem szállt területre.

Egy új tartomány szervezésének fontos része volt az őslakosságnak a rómaiak számára előnyös adminisztratív, territoriális szervezetbe (civitas peregrina) sorolása. Ez általában törzsek szerint történt, egyes, a hódító háborúkban különösen harcias népeket azonban részekre osztottak fel. A civitasok kezdetben katonai ellenőrzés alatt álltak, de a nép vezető rétegét bevonták az igazgatásba. Később ez, a rómaiak által kedvezményekben részesített törzsi arisztokrácia (például először kaptak polgárjogot) vette át a civitasok vezetését (princepsek). A civitas-szervezet egyrészt a romanizáció megindulásának szervezeti formáját jelentette, másrészt a későbbi városi közösségek magját alkotta. Daciában azonban ennek a szervezetnek más tartományokkal ellentétben semmi nyoma. Egyik oka ennek a törzsi vezető réteg hiánya volt. Vagy már Decebalus egyeduralma idején felszámolták, kiirtották őket, vagy a traianusi háborúk során a dák nemesi réteggel – a pileatival – együtt gyakorlatilag megsemmisültek. Jellemző, hogy Dacia egykori törzs- vagy népneveiből a provinciális időszakból mindössze egyet ismerünk: a vicus Anar(torum)ot, az anartészek faluját Észak-Erdélyben (CIL III, 8060). Ennek lakói azonban nem dákok, hanem az általuk leigázott kelták voltak. Egy princepset ismerünk név szerint: T. Aurelius Afert. Ő sem dák, hanem Splonumból (Dalmatia) származó törzsi vezető volt (CIL III, 1322). A civitasok hiányának a másik oka szükségszerűen az őslakosság elenyésző száma volt. Emiatt a kormányzat szükségtelennek tartotta a maradék dákság számára a romanizációt elősegítő közigazgatási forma bevezetését. Dacia római városai ezért nem a civitas-szervezetekből vagy azokkal együtt, hanem katonai, illetve katonai táborok melletti településekből alakultak ki. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az őslakosok maradékai a romanizációhoz vezető városi életben sem vettek részt. A tartomány feliratos emlékein, a városi testületekben (tanácstagok vagy papi tisztségek) „trako-dák” személynevet viselők nincsenek képviselve.

A feliratos és régészeti emlékek hozzásegítenek az Eutropius szavaival „ex toto orbe Romano” végrehajtott telepítés részleteinek megismeréséhez. A bevándorlók első csoportját azok a római polgárjogú legiósveteránok alkották, akiket Sarmizegethusa alapításánál telepítettek le. A korábban a {83.} Rajna-vidéken, Nyugat-Pannoniában vagy Moesiában állomásozó legiókból került át azok egy része, akiknek személynevei alapján itáliai származásra lehet gondolni. A feliratokon a nyugat-pannoniai vagy noricumi származást ritkán jelölték (CIL III, 1221, AÉ 1933:22), a személynevek elterjedési köre azonban utal erre. A noricum-pannoniai vidékre jellemző temetkezési szokások, a tárgyi leletek, a használati tárgyak daciai elterjedése és főként Észak-Dacia régészeti kultúrájának egyes sajátosságai szerint ezeknek az áttelepülőknek a száma jelentős volt.

A Közép-Duna vidékéről áttelepített másik nagy csoport Dalmatiából került Daciába: bőséges számú felirataik alapján azt is tudni lehet, hogy zárt csoportokban, szinte törzsrészenként kerültek át, főként a territorium metalli vidékére, az Alburnusba. Az áttelepítettek egy része még nem volt római polgár, hanem csak peregrinus („Anduenna Batonis filia, Maximus Batonis filius, Liccaius Epicadi filius, Epicadus Plarentis filius”). Sokan a pirusta törzsből származtak („Dasius Verzonis filius Pirusta ex k[astello] Avieretio”). Az erdélyi Érchegységben zárt közösségben éltek (Vicus Pirustarum), áttelepítésük a bányaművelést indította meg. A dalmáciaiak, noricumiak, pannoniaiak leszármazottai közül sokan emelkedtek a municipális vezető réteg soraiba.

Pannoniából és Noricumból nemcsak római polgárok kerültek Daciába, hanem feltehetőleg a kelta nevűek jelentős része is onnan származott (Bonio, Bucco, Cotu, Veponius). A dalmáciai, noricumi és pannoniai áttelepítések később erősítették a provinciák közötti kereskedelmi kapcsolatokat.

Az áttelepedők között sok volt a katona. Így volt ez már Sarmizegethusa alapításánál is, majd a katonai táborok mellett kifejlődő, később várossá lett településekkel folytatódott. A kormányzat alighanem szorgalmazta, hogy a veteránok a tartományban maradjanak, noha erre nem mindig került sor. A tartomány tarka etnikai összetételének létrejöttéhez a katonaság nagymértékben járult hozzá. A Daciában állomásozó segédcsapatok között sok volt az etnikai alakulat; kezdetben csak egy, római polgárokból álló legio állomásozott a tartományban. Sok segédcsapat a trák lakosságú Moesiából került Daciába. Néhány gyalogosegység pedig trák alakulat volt (a cohors II Bessorum, I Thracum sagittariorum íjászalakulat, a Thracum equitata). Ezek állományukat is a déli területekről pótolták. Mások ugyan nem trák alakulatok voltak, mint az ilosvai tábor helyőrsége, a korábban Pannoniában állomásozó cohors I Tungrorum Frontoniana vagy a felsőkosályi táboré, a cohors I Brittonum miliaria civium Romanorum, állománykiegészítést azonban ezek is a trákok közül kaptak. Egyes trákok veteránként költöztek át az új tartományba, mint Sueuethes Traibithi filius családja, aki a cohors II Thracum katonájaként már i. sz. 86-ban megkapta az elbocsátólevelet a júdeai hadseregben (CIL XVI, 33). Heptapor Isi filius, aki a trák bessus törzsből született, és i. sz. 158-ban szerelték le, a tartományban maradt (CIL XVI, 108). {84.} Meglepő, hogy a trák eredetű katonák és a moesiai származású átköltözöttek ellenére Dacia trák személyneveinek száma milyen kevés. Ennek egyik oka éppen a csapatok korábbi, közeli moesiai állomáshelye, másik pedig az ugyancsak közeli trák állománykiegészítő terület. A más provinciák esetében is tapasztalható lakosságfluktuációt ez a közelség különösen elősegítette. Valóban, a Potaissába áthelyezett legio V Macedonica katonája elbocsátása után visszament megszokott környezetébe, az egység korábbi állomáshelyére, a moesia inferiorbeli Troesmisbe. A trákok szintén előszeretettel költöztek haza. Az i. sz. 144-ben leszerelt Aulenus Dacia Superiorból tért haza. A bessus Bithust Dacia Inferior hadseregéből 140-ben szerelték le, majd elhagyta Daciát. Egy másik bessus, M. Aurelius Teres a 2. század végén ment vissza a hazájába. Sextus, Busturio fia, aki ugyan pannoniai származású volt, leszerelése után (164) öregkorára szintén a közelebbi Thraciában telepedett le.*CIL III, 7505, CIL XVI, 90, 185; Archäologischer Anzeiger 1912. 563; M. M. ROXAN, Roman military diplomas. London 1978. No 39. A katonai leszerelési okmányok lelőhelyei a Dunától délre, egyértelműen bizonyítják a veteránok elvándorlását Daciából.

A tartomány lakosaiból sokan a keleti tartományokból, illetve a Balkán déli részeiről, egyaránt görög nyelvterületről származtak, és a nemzeti alakulatokkal együtt kerültek Kisázsiából és Szíriából Daciába. A rómaiak a nehezen védhető, tagolt domborzatú vidéken szívesen alkalmaztak különleges alakulatokat, mint a palmyrai íjászokat. Nyugat-Daciában három egységük állomásozott. Voltak más szír csapatok is, így az Olt-limes mellett Arutela (Bivolari) helyőrsége, a numerus Surorum sagittariorum, a cohors I Tyriorum sagittariorum, a cohors I sagittariorum equitata vagy az ityreai és commagenei egységek. A keleti, kisázsiai lakosság száma a markomann háborúk után megemelkedett. Ebben közrejátszott a letelepedést kedvezményekkel elősegítő politika. A Severus-korban nő meg a szír kereskedők száma. Főként ők bonyolították le a tartományi kereskedelmet. A keletiek, távol hazájuktól, új lakóhelyükön egyesületekbe (collegia) tömörültek, tehát népiségüket megőrizték. A Napocában élő kisázsiai galatákat a 2. század közepén felirat említi, de a legtöbb, közösen állított feliratuk Severus-kori. Ez arra utal, hogy sok közülük a 2. század végi telepítési hullámmal érkezett Daciába. A kisázsiaiak egyesületét a 2. század végén állított felirat említi Apulumban. A galaták a 2. század végén Germisarában emeltek feliratot. A collegium Asianorum tábláján (i. sz. 235) kisázsiai vagy balkáni trákokat is felsoroltak: Napocában állították.

A tartomány értékelhető személyneveinek száma mintegy 3000. Háromnegyede római név (kb. 2200); görög vagy keleti görög 420, illír 120, kelta 70, néhány germán, trák–dák 60, sémi jellegűek Szíriából ugyancsak 60, és még néhány ázsiai, afrikai név fordul elő. A trák-dák nevek száma tehát nagyon {85.} alacsony, a teljes névanyagnak mindössze 2%-a. Ezek java részét valódi trák nevek teszik ki, amelyeknek a viselői a Dunától délre eső területekről származtak. Eredményes kísérlet ugyanis még nem történt a két – ugyan vitatott rokonságú – nép személyneveinek a szétválasztására; így együtt tartják nyilván őket. Az azonban jellemző, hogy biztosan dák személynevek (Bitus, Butus, Decebalus, Diurpanaeus, Sassa, Scorilo) éppen nem Daciában, hanem a tartományon kívül, a birodalom más részein fordulnak elő, ahová a dákok rabszolgaként jutottak. A Daciánál már egy évszázaddal korábban megkezdődött romanizációjú Noricumban az őslakosság személynevei mégis a teljes személynévanyag 24%-át teszik ki: jól mutatja ez egyrészt az őslakos kelták jelentős számát, részvételüket a római életben, romanizálódásukat Noricumban, másrészt az őslakosság számának jelentős csökkenését és kiszorulásukat a romanizációból Daciában.

Dacia lakossága két nagy hullámban érkezett új hazájába. Az alapítást követő évtizedekben a telepesek főként nyugatról érkeztek. A feliratokon kevéssé jelentkeznek a noricumiak és a pannoniai eredetűek, a régészeti leletekben, a kőfaragásban és a temetkezési szokások alapján azonban nem voltak kevesen. Az anyagi kultúra fejlődését elősegítették az élénk gazdasági kapcsolatok Pannoniával, valamint Aquileián keresztül Észak-Itáliával. Azokkal a területekkel tehát, amelyeknek a nyugat-pannoniai és noricumi kőfaragásban is meghatározó szerep jutott. Daciában és ezen belül Erdély területén a síremlékeknek három jellegzetes típusa különül el. A koszorúval keretezett medaillon alakú síremlékek, amelyeknek kagylósan díszített hátterű fülkéjében az elhunyt vagy az elhunytak mellképét faragták ki. Ez az észak-itáliai hatásra Noricumban és Pannoniában elterjedő, de ott nem túl gyakori típus Daciában kedveltté vált. Olyannyira, hogy a sírsztélék díszítését is befolyásolta: az álló téglalap alakú sírtáblák felső részén a halott mellképét sokszor hasonló medaillonban ábrázolták. Szép számban honosodtak meg Daciában a három oldalról zárt sír-aediculák, egy szép és ép példány Miciában került elő. Az aediculák oldalfalainak domborművei a megtisztulást, a halott felüdülését szimbolizáló kancsót és nyeles serpenyőt vagy poharat tartó szolgákat ábrázoltak. Ez a típus is feltehetőleg Pannoniából származott, ahol sok példánya ismert. Az aediculák tetejét fenyőtobozzal vagy piramis alakú faragvánnyal koronázták meg. A megoldás közkedveltté válásában a noricum–pannoniai, dalmatiai kapcsolatok mellett valószínűleg a típus ősforrása, Aquileia hatása is közrejátszott, ugyanúgy, mint a díszes sírkertek kialakításában. Ugyancsak nyugati hatást mutat a sírsztéléket koronázó vagy a sírkerteket díszítő, ellentetten ábrázolt oroszlánpár-szobrok elterjedése, amely azonban Daciában esetleg keleti ösztönzést is kaphatott.

A noricum–pannoniai és illír eredetű lakosság áttelepedését a halomsíros temetkezési szokások daciai, főleg erdélyi elterjedése mutatja. A máglyán elégetett halott hamvai fölé kisebb-nagyobb halmot emeltek. A szokás {86.} Nyugat-Pannoniában, valamint a szomszédos Kelet-Noricumban gyakori. A két vidék szoros kapcsolatát nemcsak a halomsírok, hanem a mellékletként a sírokba helyezett tárgyak is mutatják, amelyeknek egy része jellegzetes noricum–pannoniai agyagedénytípusokkal egyezik (háromlábú tálak, tál alakú fedők, függőleges oldalú nagy tálak stb., 2. ábra). A noricum–pannoniai telepesek legnagyobb temetője Hermányból (Caşolţ) ismert, ahol 300 halomsír van. Hasonlók találhatók még Kálboron (Calbor), Magyarigenben (Ighiu). A csupán földből emelt halomsírok mellett olyanok is előkerültek, amelyeket kőfallal, mellvéddel vettek körbe. Legszebb és korai képviselőjét Sarmizegethusában tárták fel: az Aurelius család hatalmas méretű halomsírját (átmérője 21 m), amely egy kislány sírját rejtette. Csolnakoson (Cinciş) a kis temető sírjait kör alakú fal kereteli. Területileg közeli párhuzama szintén Nyugat-Pannoniából, Carnuntumból ismert.

A noricum–pannoniai terület hitvilágával kapcsolatos jelenségekre a temetkezési szokások mellett kevés utal. A kelta–germán vidékekről átköltözöttek hozhatták magukkal Suleviae, Epona, Hercules Magusanus kultuszát. A daciai Silvanus-tisztelet elterjedése mögött is talán szorosabb pannoniai kapcsolatok kereshetők. Juppiter Depulsornak éppen egy illír nevű ember által emelt oltár a délnyugat-pannoniai Poetovio környékére utal, ahol az „elhárító” Juppiternek állított oltárok nagy számban fordulnak elő.

A délről (Moesia) és keletről, főként Szíriából érkezettek használati és viseleti tárgyairól keveset tudunk, viszont annál több vallási emléket hagytak maguk után Daciában. Kétségtelen, hogy a sírtáblák egyik típusa, amelyek az elhunytat klinén fekve, mellette támlás karosszéken ülve a feleségét, előttük háromlábú terített asztalt ábrázoltak – egyszóval a „halotti lakoma” jelenete délről, görög vidékről eredő képtípus. Ugyancsak déli hatás az ún. dunai lovas istenségek márvány kultuszképeinek az elterjedése. Emlékei inkább a tartomány déli felében kerülnek elő nagyobb számban. Dél-Dacia kerámiaipara is a moesiaival mutat kapcsolatot.

A közel-keleti származásúak hitvilágukról hagytak sok emléket. A hazai isteneknek (Diis patriis) állított oltárok, templomok száma jelentős. Ez egyrészt tanúsítja kötődésüket otthonukhoz, másrészt hazai kultuszaik szervezett és bensőséges formáinak következménye. Első helyen áll a dolichei főisten tisztelete, akit Juppiterrel azonosítottak, és a tiszteletére állított oltárok, kultuszképek Daciában sokfelé előkerülnek. Sarmizegethusában, Porolissumban, Miciában a palmyraiaknak külön templomuk volt. A feliratokon pedig számos keleti istennév tanúskodik a lakosság hitvilágának eredetéről és változatosságáról (CIL III, 859, 860, 875, 1088, 1108, 1130–1138, 1353–1354, 7680, 7728, 7766, 7864, 7938, 7954–7956, 12 578, 12 580 stb.: Juppiter Tavianus, Erusenus, Mater Troclimene, Juppiter Heliopolitanus, Azizus, Bonus Puer, Balmarcades, Nabarazes, Malagbel, Bellahamon, Benefal, Iarobolas).

{87.} Dacia a birodalom latin tartományai közé tartozott: a közigazgatás latin nyelvű volt, amit a hivatalos feliratok bizonyítanak. Használatát elősegítették a latin nyelvterületről sorozott vagy Daciába került legionáriusok és nyugati telepesek – már amennyiben itáliaiak leszármazottai voltak, és beszéltek latinul. Az illírek és kelták esetében áttelepülésük korai időpontja miatt a kétnyelvűséget, tehát a romanizáció magasabb fokát még nem tételezhetjük fel. Latinul talán jól-rosszul beszéltek, de a nyelv a 2. század első felében még nem vált a saját nyelvükké, kevéssé voltak romanizálva: a rómaivá válás folyamata Daciában várt volna rájuk. Ilyenek voltak a dalmaciai pirusták. A viasztáblák szerint közülük többen írástudatlanok voltak („se litteras scire negavit” – IDR I, 40, 41). Az áttelepültek másik nagy csoportja görög nyelvterületről érkezett Daciába. Hazájuk közigazgatásban használt nyelve a görög volt. Egy részük – az őslakos származású nyugati telepesekhez hasonlóan – olyan vidékről jött, amelynek a lakossága nem hellenizálódott vagy nem görög volt, hanem őslakos: ezek még saját nyelvüket beszélték, mint a galaták. Számarányukat tekintve többen voltak a palmyrai íjászok és családtagjaik. Nekik volt írásuk, amit Daciában használtak is a feliratokon. A saját írásrendszer megkönnyítette a nyelvhasználatot és a nyelv fennmaradását, megőrzését. Daciai felirataikat a tartományi szokásnak megfelelően latinul vésték ki, de néhány palmyrai nyelvű és írású szöveg is előkerült. Ezek kis számuk ellenére sem lebecsülendő jelentőségűek, mert a szírek más európai közösségeiből hiányoznak. Több a görög nyelvű felirat, és ami egy latin nyelvű provincia esetében feltűnő, nemcsak egy-egy városban, hanem szerte a tartományban előkerülnek, éppúgy, mint a szír nyelvűek. E két nyelv használatát még jobban kifejezi az, hogy nemcsak kőfeliratokon kerülnek elő, hanem görög vagy orientális nyelvű tégla- vagy edénykarcolatokon is. A két nyelvet tehát provinciaszerte beszélték, és a mindennapi életben használták. Sokatmondó, hogy Apulumot sem latinul nevezték el „Aranyváros”-nak, hanem görögül (Chrysopolis).

A délről áttelepültek vagy a hivatalosan görög nyelvű Thraciából, vagy a hivatalosan latin nyelvű Moesia Inferiorból érkeztek; ez utóbbi azonban gyakorlatilag görög–latin nyelvű vidék volt. Az ugyancsak délről érkező trákok sem segítették elő a latin elterjedését. Jó részük katona volt, akiknek ugyan latin volt a szolgálati nyelve, de mivel szülőföldjük részben már görög nyelvterületre esett, és szívósan ragaszkodtak anyanyelvükhöz és saját személyneveikhez is, melyeket a kora bizánci időkig megőriztek, nyelvük hosszú ideig fennmaradt. A trák–besszusz nyelv fennmaradását később megkönnyítette, hogy a keresztény egyház liturgikus nyelvként befogadta. Ezért a trák származású katonák, akik amúgy is alig több mint 60 éve álltak római közigazgatás alatt, anyanyelvként még nem beszélhették a latint Daciában sem. A trákoknak mint a birodalom egyik legromanizálhatatlanabb népének a példája arra is figyelmeztet – ha elfogadjuk a trák–dák nép {88.} rokonságát –, hogy a folyamat hasonlóan lassú volt a dákok esetében is. A mindössze 165 évig fennálló Daciában ezért sem tételezhető fel – minden más provinciánál sokkal rövidebb idő alatt – az őslakók részéről a latin nyelv átvétele.

Dacia nyelvi képe összetett volt. Egységes nyelvi közösség kialakulása nem bizonyított, a feliratok ennek éppen az ellenkezőjét tanúsítják. Az a nyelv, amelyik ezt a feladatot betölthette volna, kétségtelenül a provincia hivatalos nyelve, a latin volt. Ezt azonban anyanyelvi szinten csupán a közigazgatás vezetői, a katonaság tisztikara, az állományból pedig eleinte egy, majd 167 után a két legio katonáinak a többsége beszélte, valamint az első telepítéssel érkező nyugatiak közül az itáliai eredetűek: tehát a lakosságnak mindenképpen csak egy része. A latin elterjedését pedig a folyamatos balkáni kapcsolat görög-trák jellege nem segítette elő. A markomann háborúkat követő települési hullám sem a latin nyelvterületről kapott utánpótlást, ami lökést adhatott volna a nyelv terjedésének, hanem a görögről. A latin nyelvű közösségek létrejöttét pedig az gátolta, hogy Daciában nem a latin mint a hivatalos nyelv állt szemben a meghódított lakosság esetleg dialektusokra tagolt nyelvével, hanem a hódítók nyelve is megoszlott a birodalom két hivatalos nyelve, a latin és a görög között. Ahhoz, hogy az őslakosság nyelvi átalakulása meginduljon és eredményes legyen, először az új lakosságban kellett volna kialakulnia erős latin nyelvi közösségnek. A rövid életű tartomány fennállása alatt azonban erre sem volt mód, főként a nem latinul beszélő bevándorlók hazai kötődése és elvándorlása miatt. A latin nyelv átvételét pedig nem segítette elő a területileg korlátozott és késői urbanizáció sem.

A dák lakosság romanizálódásának lehetőségei tehát egyrészt korlátozottak voltak, másrészt a kormányzat számára a dákok rómaivá válása, úgy látszik, közel sem volt annyira fontos, mint más tartományok őslakói esetében.

A tartományban a hódítás után élt dák maradványnépesség: a leletek erre utalnak. Néhány telepük és temetőjük napvilágra került. Ezek száma azonban nem nagy, és az időrendi kérdések sincsenek minden esetben megnyugtatóan tisztázva. Kérdéses, hogy a részben feltárt telepek a római foglalás előtt vagy után voltak-e lakottak. Őslakos jellegű telephez kapcsolódó temető eddig három került elő Daciában: Obrázsában (Obreja), Maroslekencén (Lechinţa de Mureş) és Locuşteniben. Dák őslakos temetőket közöltek még Iacobeniből, Radnótról (Iernut), Segesvárról (Sighişoara) – az utóbbi helyen előkerült sírköveken azonban illír nevek olvashatók. A mezőszopori temetőt teljesen feltárták.

Az őslakossághoz köthető temetők használati ideje nem terjed túl a tartomány feladásán. Többségük hamvasztásos sír: a halottakat általában egy közös helyen elégették, majd a hamvakat az általában ovális alakú, földbe ásott gödörbe szórták, vagy urnába helyezték. Az utóbbiakat általában dák {89.} temetkezéseknek tartják, noha ez a rítus máshol a római lakossághoz köthető. Ritkábbak azok a sírok, ahol a halottat az eltemetés helyén hamvasztották el a máglyán: ez a szokás általában a halomsírok esetében figyelhető meg. A különféle rítusok egy-egy temetőben együtt is megtalálhatók. A csontvázas temetkezések a 2. század végétől a városi temetőkben terjedtek el (Apulum, Napoca).

A temetők etnikai értékelésénél figyelembe kell venni a 2. század végén bekövetkezett két szabad dák népcsoport betelepítését a tartományba. Dacia egyes temetőiben olyan, granulációs technikával díszített ezüst ékszerek kerültek elő, amelyek leginkább a tartomány keleti határain kívül élő dák kultúrájú karpokhoz kapcsolhatók. Ilyenek a mezőszopori temetőben is előkerültek. Ezért vitatott, hogy a síroknak legalábbis egy része ennek a 2. század végén betelepített karp vagy szabad dák népcsoportnak a hagyatéka-e, nem pedig az őslakos dákoké.

3. ábra. Dák jellegű kerámia a mezőszopori temetőből

3. ábra. Dák jellegű kerámia a mezőszopori temetőből

{90.} A tartomány dák eredetű maradék lakosságának az emlékanyaga egysíkú. Történetük és kultúrájuk a telep- és temetőjelenségek mellett csupán az ásatásokon előkerült fazekastermékeik segítségével vizsgálható. Minden más leletcsoport: feliratok, kőfaragványok, viseleti ábrázolások, ékszerek hiányoznak. Anyagi kultúrájuknak szinte kizárólag erre az egy leletcsoportra szorítkozó része jelzi életkörülményeiket, amelyek egyszerűsége talán a hódítás előtti dák társadalom alsó rétege helyzetének a következménye volt. A korábbi dák kerámiából csak néhány jellegzetes típus maradt fenn a provinciális időszakra. Ezeket a kézzel formált technika jellemzi. A korongolt dák edény ritka. A fazekak testét olykor ujjbenyomás vagy sodort zsinórt utánzó rátét és változataik díszítik (3. ábra). A másik jellegzetes edénytípus az ún. dák csésze: alacsony, vastag falú, szája felé szélesedő egy- vagy ritkán kétfülű bögre. Mindössze ennyiből áll kerámiakészletük, amely a telepeken és a temetőkben egyaránt előfordul. A kézzel formált kerámia olykor a katonai táborokban is előkerül. Értékelésüket megnehezíti, hogy lelőkörülményeik általában ismeretlenek. Hogy a kerámia római provinciális készítményekkel együtt, zárt rétegből került elő, nem bizonyíték arra, hogy a táborokban helyben sorozott – tehát dák eredetű – katonák éltek. Egyrészt a római foglalás után a dák jellegű kerámia nem a felhasználóra, hanem a gyártóra jellemző. Előfordulása a katonai táborokban – amennyiben valóban egyidősek a táborral – tehát azt jelzi, hogy ezeket az edényeket nemcsak az őslakosság használta, hanem néhol a telepesek és a katonák körében is elterjedt. Erre azért is gondolni kell, mert nincs bizonyítva, hogy a dákokat a helyben állomásozó segédcsapatokba sorozták volna. Ezt a lehetőséget sem a katonai diplomák, sem a katonák által emelt feliratok személynevei nem támogatják. Másrészt a kézzel formált kerámiát a betelepedett kelta-illír lakosság szintén felhasználhatta: a korongolt kerámia mellett eredeti lakóhelyükön ők is használtak durva, kézzel formált edényeket. Új hazájukban ezt az egyszerű kerámiát a helyi fazekasok munkáival pótolták. Ezért a dák jellegű edényművesség a sokféle lakosú tartományban nem etnikumjelző.

A provinciális dák agyagművességnek a romanizáció szempontjából van fontos tanúsága. A pannoniai fazekasok kézzel formált edényei nem jutnak túl a 2. századon, hanem eltűnnek, és a 3. századra egységes, korongolt provinciális kerámia alakul ki. Ez Daciában nem következett be: az őslakosok és a telepesek edényművességének a kölcsönhatása alig-alig látszik. A dák őslakosság létezését a provinciális időszakban kizárólag a dák kerámiaformák néhány típusának továbbélése mutatja. Az agyagipar változatlansága éppen az őslakosság romanizálatlanságát bizonyítja. A hosszú, összetett és a régészeti leletek segítségével minden tartományban részleteiben jól nyomon követhető romanizációs folyamat Daciában nem igazolható. A megfigyelések sora éppen azt mutatja, hogy a dák szórványnépesség nem romanizálódhatott, mert különben a régészeti leletekben ennek nyoma maradt {91.} volna (feliratállítás, személynevek fennmaradása, viselet fennmaradása és átalakulása).

4. ábra. Provinciális római kerámia a mezőszopori temetőből

4. ábra. Provinciális római kerámia a mezőszopori temetőből

A romanizáció hosszú folyamat, amely a meghódított, provinciává alakított területeken ment végbe. Eredményeként az őslakosság befogadta, átvette a római szokásokat, a római kultúrának egyik-másik, majd egyre több elemét. Előbb megváltozott anyagi kultúrájuk: a római technika, a formák befolyásolták és módosították. Az őslakók egy részének az életkörülményei is megváltoztak. A rómaivá válás többé-kevésbé önkéntes folyamat volt, amelynek kereteit a közigazgatási szervezet, a civitasok biztosították, és az urbanizáció, a katonai szolgálat elősegítette. A törzsi csoportok lassanként felbomlottak, és a hosszú katonai szolgálat, a részvétel a városi életben, a kereskedelemben, a gazdasági életben egyre nagyobb társadalmi átalakulással járt. A birodalmi nyelvek elsajátítását a 25 évig tartó katonai szolgálat segítette. Ez a folyamat, amely generációkon keresztül tartott, előbb kétnyelvűséghez, majd teljes nyelvcseréhez vezetett. A folyamat a birodalom tartományaiban általában 400 évig tartott, vagy ennyi idő alatt még be sem fejeződött. A romanizációt tehát jól meghatározható külső intézkedések {92.} kísérték és segítették, s a fokozatos beilleszkedés és asszimiláció a tartomány régészeti leleteiben nyomon követhető. Mindennek Daciában semmi nyoma.

Daciában a betelepített lakosság kétnyelvűsége eleve nem kedvezett az őslakos dák maradványnépesség nyelvi átalakulásának. Hogyan ismerkedhettek volna meg a latin nyelvvel azoknak a táboroknak a környékén élők, ahol szíriai, kisázsiai vagy éppen trák legénység állomásozott? Nem létezett az őslakosság számára máshol életre hívott civitas-szervezet sem, amely az átalakulást elindíthatta volna. Hiánya annyira feltűnő, hogy nem lehetetlen: oka nemcsak a népesség jelentéktelen száma volt, hanem az is, hogy a hódítók a maradék lakosság rómaivá válását nem szorgalmazták. Hiányzott a törzsi vezető réteg, akikkel a rómaiak – más tartományokhoz hasonlóan – felvehették volna a kapcsolatot. Az urbanizáció lassan haladt előre, és csupán a tartomány egyik felére terjedt ki. A városok nem az őslakos közösségekből, hanem a katonai táborok melletti vicusokból keletkeztek. Egyedül az apulumi legióstábor polgári települése emelkedett városi rangra. Az őslakosok azonban a városi életben itt sem vettek részt, holott az volt a romanizációjukhoz vezető lehetséges út. Lehetne ezt azzal magyarázni, hogy a dákok állattenyésztéssel foglalkoztak, és a hegyekben éltek: így azonban eleve kizárták magukat a romanizációból. Nincsen adat arra, hogy Daciában néhány évtizeddel a hódítás után megkezdődött volna az őslakosság sorozása a helyi csapatokba, amint más tartományokban történt. A dákok hitvilága nem jelentkezik a vallási emlékeken. Egyetlen dák istennév sem ismert a tartományból, és egyetlen római isten daciai kultuszáról sem bizonyítható, hogy az interpretatio Romana eredményeként helyi istenség rejtőzne a római istennév mögött. A római kultúrára, a mindennapos életre olyannyira jellemző feliratállítás a dákok részéről teljesen hiányzik.

A tartomány 165 évig állt fenn. Ez olyan rövid idő, hogy az asszimilációt lehetetlenné tette. Pannoniában – más tartományokhoz hasonlóan – a római uralom első 160 éve alatt a lakosság anyagi kultúrájának romanizálása sem történt meg. A használati tárgyak, a viselet csak a markomann háborúk krízise után változott meg, s az ezt követő 200 év folyamán mindenhol be sem fejeződött. Daciában a markomann háborúk pusztításait újabb keleti betelepítés, a Severus-kor rövid, egy emberöltőnyi jólétét pedig ugyanannyi ideig tartó háborúk követték, majd a provinciát feladták.

A daciai feliratok nagyszámú Aelius és Aurelius nevű lakosa mögött sem lehet dákokat keresni. Ezek nevüket attól a császártól kapták, akitől polgárjogukat. Az új polgárok utóneve utal a származásukra: ezeknek a császár-gentilitiumot viselő személyeknek az utónevéből azonban nem lehet dák eredetre következtetni.

A római hódítás után a tartományban maradt dák szórványok romanizációját tehát semmi sem bizonyítja. A római technika, kultúra hatása még a kerámiaművességben sem hagyott nyomot, noha ez lett volna a romanizáció {93.} legalacsonyabb foka. A mezőgazdasági munkát végző dákok esetében a technika átalakulására, átvételére nem volt szükség, mert újat nem nyújthatott: a szerszámok már évszázadokkal korábban kialakultak, és egységesek voltak. A romanizáció legmagasabb fokát jelentő nyelvcsere, a latin anyanyelvként való átvétele tehát Daciában nemcsak bizonyíthatatlan, hanem a történeti és társadalmi fejlődés nem is tette lehetővé.

ÖSSZEOMLÁS ÉS VISSZAVONULÁS

A 220-as évek Dacia történetének utolsó békés szakasza. Amikor Alexander Severus császár 231-ben az illyricumi hadsereg különítményeivel együtt elindult eredménytelen perzsa hadjáratába, egyúttal véget ért az északnyugat felől a Fekete-tenger felé tartó gót vándorlás, amelynek első szakasza már korábban mozgásba hozta a Kárpát-medence népeit a birodalom határán. A gótok – további vonulásuknak a Fekete-tenger útját állva – Dél-Ukrajnában és a tenger északi partján telepedtek le. Ez azonban nem hozott békét sem a birodalomnak, sem Daciának. A rövid, nyugodt időszak csupán a gótok erőgyűjtésének ideje volt, hogy azután a 230-as évek közepétől rohamaikkal évtizedeken át olyan pusztulást hozzanak a Balkán vidékére és Daciára, amilyet a birodalom még nem élt át. A gótok, közvetlenül a birodalom ellen fordulva, nemcsak a szárazföldön, hanem a tengeren is, hajóhaddal, szövetségeseikkel a kisázsiai és a balkáni tartományokat ostromolták. Ugyanekkor a Közel-Keleten csak időnként szüneteltek a perzsa háborúk, s az egyre nagyobb erővel támadó perzsák Valerianus császárt is fogságba ejtették (i. sz. 258–260). Az alamannok, a juthungok és a frankok támadásai miatt a Rajna-vidék helyzete is válságosra fordult: a lineáris határvédelemre berendezkedett birodalom képtelen volt a többfrontos harcok eredményes elhárítására. Az állandó háborús állapot végül is belső anarchiába torkollott. Maximinus (235–238) császár alatt érte az első roham Daciát: az uralkodó 236-ban felvette a háborús győzelemre utaló Dacicus maximus jelzőt címei közé, tehát ekkor már Dacia körzetében is harcoltak. A tartományt elsősorban a gótoktól nyugat felé szorított szabad dákok és a karpok támadták. A harcok III. Gordianus uralma alatt folytatódtak (238–244): a karpok a Limes Transalutanust támadták. A harcok súlyosságát több tucat éremlelet mutatja, amelyeket az ő és utódai uralkodása alatt rejtettek el, de tulajdonosaik többé már nem szedhettek elő (14. térkép). A daciai tartományi gyűlés feliraton még kifejezte köszönetét Gordianusnak (CIL III, 1454). A karpok 245–247-ben minden korábbinál erősebben rohamozták meg a keleti frontot: a Limes Transalutanus összeomlott. Dacia megsegítésére pannoniai csapatok is felvonultak a karpok ellen. Philippus császár maga is a harctérre ment: 247-ben felvette a Carpicus maximus címet. Az átmeneti sikerek ellenére az {94.} elpusztult Limes Transalutanust fel kellett adni. Régészeti megfigyelések hiányában ennek pontos idejét még nem ismerjük. 248-ig megtörtént, mert a belső vonal, az Olt-limes frontvonallá vált: az Olt mellett fekvő Romulát moesia superiorbeli és germaniai legióskülönítmények fallal vették körbe (IDR II, 324–328).

14. térkép. A 3. század közepén elrejtett éremkincsek

14. térkép. A 3. század közepén elrejtett éremkincsek

246–247-ben, miután a moesiai helyi pénzverdék beszüntették működésüket, az al-dunai körzet zsoldfizetési gondjainak az enyhítésére Viminaciumban új verdét állítottak fel, amely 11 éven keresztül Daciát ellátta, sőt a tartomány maga is pénzverési jogot kapott.

A harcok továbbra sem szüneteltek. Egy Apulumban állított feliraton Traianus Deciust (249–251) restitutor Daciarumnak, a daciai tartományok megújítójának nevezik. Sarmizegethusában felállították bronzszobrát. 250-ben ő is felvette a Dacicus maximus címet: mindez a támadások visszaverésére utal. Philippus uralkodása alatt vagy valamivel később azonban nemcsak a {95.} Limes Transalutanus, és vele Dacia délkeleti sávja került az ellenség kezére. A 3. század közepén Kelet-Erdély táboraiban a mennyiségében az egész tartományban amúgy is visszaesett éremforgalom megszűnt. Jele lehet ez annak, hogy a katonák elhagyták az erődöket. Az északkeleti területek kiürítése mellett szól a század közepén szerkesztett térkép, a Tabula Peutingeriana, amelyen sem a Limes Transalutanust, sem Kelet-Erdély római útjait nem tüntették fel. A karp betörések bizonyíthatóan megindították a tartomány lakosságának elvándorlását. A provinciálisok már ekkor a Dunától délre, Moesiába menekültek; Galeriusnak, a későbbi császárnak az anyja Philippus uralkodása alatt a karpok elől költözött el Daciából (Lactantius, de mortibus persecutorum 9,2; Aurelius Victor, epitomae de Caesaribus 10,16): aligha ő volt az egyetlen, aki már ekkor ezt az utat választotta.

A Daciát ért betörésekről a források alig írnak valamit. A legsúlyosabb események színtere ugyanis nem a katonai szerepét és jelentőségét vesztett, erősen megtépázott Dacia volt, hanem tőle délre a Balkán. A gót támadásokat elrejtett éremkincsek sora mutatja Moesia Inferiorban és Thraciában. A 230-as évektől szakadatlanok a betörések. 235 körül a gótok és a karpok elfoglalják Histriát, kifosztják a Duna-delta gazdag kereskedővárosait, Moesia és Dacia gazdasági támaszpontjait. 238-ban újból Moesiára törnek; 244-ben Moesia Inferiorban Marcianopolist ostromolják, de ekkor Decius legyőzi őket: katonái ezért császárrá kiáltották ki. 248-ban megint Moesiát éri támadás, egy évvel később az Al-Duna déli oldalán Iatrust és Novae-t (Szvistov) rabolják ki: ezzel veszélyeztetni kezdik a Duna feletti, Daciába vezető útvonalakat. Decius sem tudott megbirkózni az ismétlődő támadásokkal, és 251 nyarán, korábbi győzelme helyszínének közelében, Abrittusnál fiával és sok ezer katonájával együtt a gótok áldozatául esett. Két évvel később a gótok a tengerparti Thesszalonikét ostromolják, és a rómaiak, a harcra felkészülendő, Macedónia városait, a Thermopülai-szorost és Athént erősítik, és másfél évtizedig folytatódnak támadásaik a szárazföldön és a tengeren.

Magáról Daciáról alig hallunk: Gallienus császár 257-ben lett Dacicus maximus, ami a karpok elleni fellépésének a jele. A tartomány egyik-másik táborát legkésőbben ekkor erődítik meg utoljára. Ez azonban már a végső tett, és egyben talán a csapatkivonások megkezdését is bizonyítja. Az énlakai, barcarozsnyói, sebesváraljai, porolissumi táborok széles kapunyílásait részben vagy egészben elfalazták, hogy kevesebb könnyen áttörhető hely maradjon. Gallienus uralkodása idején 260-ig Daciában gyakorlatilag megszűnt a feliratállítás (CIL III, 875, 8010). A nyugat-daciai pénzforgalom visszaesését mutatja, hogy a táborokból és a városokból a katonai székhely, Apulum kivételével alig-alig kerül már elő érem. A pénzhiányt, amely a 3. század közepi válságok kísérője, fokozta, hogy a birodalomrész pénzverdéje, Viminacium 257–258-ban beszüntette működést: leszerelték és elszállították.

{96.} A háború három évtizede alatt a többfrontos harcok sikertelenségei, a katasztrofális gazdasági helyzet, az állandó pénzhiány (a perzsáktól vásárolt békéért hatalmas összegű aranyat kellett fizetni) és a belső hatalmi válság miatt a birodalom anarchiába süllyedt. A 250-es évek vége felé azonban a Germaniát, Raetiát és Galliát ért alamann–frank, a Pannoniát sújtó kvád–szarmata betörések mérhetetlen szenvedést hozó mélypontja után Gallienus erős kézzel látott hozzá a birodalom újjászervezéséhez. A legiókból elvont különítményekből mozgó lovashadsereget állított fel, és segítségükkel 260-ban kiűzték az Itáliáig előrenyomult alamannokat, megszilárdították és helyreállították a rajnai frontot.

Gallienus Italia és Illyricum védelmére Poetovióban (Ptuj, Jugoszlávia) katonai központot szervezett. Az útcsomópontban fekvő város tette a helyet erre alkalmassá. A 260-as években ezen a katonai támaszponton megjelennek Dacia legiói, a V Macedonica és a XIII Gemina, Flavius Aper praepositus parancsnoksága alatt; a katonák tartósan berendezkedtek a városban. A jelenlétüket bizonyító márvány feliratok és domborművek a város 3. Mithrász-szentélyében kerültek elő: a szentély újjáépítése és berendezése az ő tevékenységük eredménye (5. ábra). Flavius Aper és a két legio különféle beosztottjai a bikaölő napistennek Gallienus jólétéért állítottak oltárokat. A törzskar, a parancsnoki hivatal jelenléte és a díszes oltárok mutatják, hogy a két legio, ha nem is teljes egészében, de jelentős számú különítményként állomásozott a városban. Az tehát kétségtelen: Gallienus a barbároktól körülvett Daciából elit alakulatokat vont ki. Nincsen bizonyíték arra, hogy a legio V Macedonica vagy akár egy részlege is a 260-as évektől még mindig korábbi állomáshelyén, Potaissában állomásozott volna. Távozásuk mellett szólhat a potaissai éremforgalom ekkori megszűnése, szemben a másik legio, a XIII Gemina táborhelyének éremforgalmával, amely Aurelianus császárig folyamatos. Valóban, a XIII Gemina parancsnoka 260 után még Daciában volt: oltárt állított a tartomány déli részén (IDR 54). Ez a Mehádiában előkerült oltár Dacia védelmének az utolsó reánk maradt emléke. A katonai jelentőségét végleg elvesztett, de a barbárok által körülvett Daciából (ekkor még a gótokat sem szorították vissza) csapatokat vittek el. Ez a korábbi részleges területfeladás folytatása, és a későbbi események előjátéka.

5. ábra. A daciai legiók oltárai a poetoviói 3. számú Mithraeumból

{97.} 5. ábra. A daciai legiók oltárai a poetoviói 3. számú Mithraeumból

A Duna-vidéki tartományok újjászervezését elősegítette, hogy a sorozatos támadások után a gót hadjáratok erejüket vesztették. II. Claudius császár Naissus (Niš, Jugoszlávia) mellett 269-ben tönkreverte a betörő, Athént, Korinthoszt, Spártát feldúló gótokat: a császár Gothicus jelzője végre tényleges katonai győzelmet jelez, és ezért nevének állandó kísérőjévé vált az utókor szemében. A következő, 270. évi gót betörés (Dobrudzsa) már nem jelentős. A Claudius Gothicust követő uralkodó, Aurelianus, a lázadó palmyrai királyné, Zenobia ellen indult, aki a Róma gabonaellátását biztosító Egyiptomot is elfoglalta. Aurelianus először megtisztította Illyricumot és {98.} Thraciát a fosztogató barbároktól, majd átkelt a Dunán, és a gótokon már saját földjükön aratott diadalt (Cannabaudes gót király is elesett a harcban). A háború ekkor az Al-Dunánál nyugvópontra jutott. A győzelmek megkönnyebbülést hoztak a lakosságnak, Daciát azonban már nem menthették meg. Az Aurelianus uralkodása kezdetén (270) vert érmeken a GENIUS ILLYRICI mellett a PANNONIA és a DACIA FELIX feliratok hirdetik Illyricum fontosságát és a szerencsés Daciát, amelyet megmentenek a birodalom számára. Lehetséges, hogy az éremfelirat valóban a traianusi Dacia megmentését hirdeti, de az is lehet, hogy csak a lakosság megmentésére vonatkozik, és már a Dunától délre létrehozott új Dacia tartomány létrehozását ünnepli. Aurelianus, a helyszínen meggyőződve az állapotokról, a betörésektől megtépázott, megfogyatkozott lakosságú tartományt nem látta érdemesnek tovább tartani, és szervezett körülmények között feladta a területet. A hadsereg még ott állomásozó egységeit 271-től kezdve rövid idő alatt teljesen kivonták, és a lakosságot áttelepítették Moesiába. A látszat megőrzésére a két Moesia között Dacia néven új tartományt hoztak létre, {99.} amelynek Serdica (Szófia) lett a fővárosa, ahol Aurelianus pénzverdét alapított. Ugyancsak Aurelianus volt az, aki a Rajna–Duna-háromszöget is feladta (agri decumates), és a csapatokat Germaniában és Raetiában a folyóhatárok mögé vonta vissza.

15. térkép. Az al-dunai front Dacia feladása után az alföldi Csörsz-árokkal

15. térkép. Az al-dunai front Dacia feladása után az alföldi Csörsz-árokkal
1 = Singidunum; 2 = Viminacium; 3 = Ratiaria; 4 = Oescus; 5 = Novae; 6 = Durostorum

Dacia történetének ez utolsó 40 éve ismét bebizonyította azt, ami már Hadrianus alatt látszott: a tartománynak a Balkán és a birodalom belső területeinek védelmében igazi jelentősége nincsen. A jazigok és a gótok akadálytalanul zúdítottak pusztulást a két Moesiára és Thraciára. Ezt Dacia nem tudta megakadályozni. A birodalom itteni hosszú határát több tízezer katonája sem volt képes megvédeni a nagy betörésektől. A megújuló támadások, a létbizonytalanság a tartomány lakosságának menekülését váltotta ki, ami már a 3. század közepén megkezdődött. Aurelianus keletre vonulása előtt rendezte a helyzetet az Al-Duna vidékén. Daciából kivonta a rómaiakat, és a birodalmi határt jelentősen lerövidítve védhetőbbé tette. A dunai limest ismét a korábbi állapotában erősítette meg. A legio XIII Gemina Ratiariába, a V Macedonica pedig 170 évvel korábbi állomáshelyére, Oescusba tért vissza. A frontvonal lerövidítése után Aurelianus abban a tudatban vezethette keletre az illyricumi katonaság egy részét, hogy a balkáni tartományokat biztonságban hagyta.

A PROVINCIÁLIS LAKOSSÁG SORSA A KIÜRÍTÉS UTÁN

Dacia kiürítéséről, feladásáról egységesen írnak a források. Eutropius a következőképpen beszélte el: Aurelianus „Dacia provinciát, amit Traianus a Duna túlsó oldalán hozott létre, miután az egész Illyricum és Moesia elpusztult, kiüríttette, lemondván arról, hogy meg lehessen tartani. [Ezért] a Dacia városaiból és földjeiről kitelepített rómaiakat Moesia közepén helyezte el, és azt nevezte el Daciának. Ez most Moesiát kettéosztja, és a Duna folyásiránya szerint annak jobb partján van, amint azelőtt a balon volt” (Eutropius IX, 15). Kérdés, hogy Eutropius szavaival ellentétben feltételezhető-e egyáltalában, hogy az egykori tartomány területén a birodalom által magukra hagyott, latinul beszélő római polgároknak mégis olyan tömegei maradtak, amelyek a népvándorlást átvészelve egy újlatin nép ősévé válhattak. Eutropius közlését csak akkor lehetne kétségbe vonni, ha egyrészt a 3. század végi népességviszonyok, a történeti körülmények az áttelepítést nem tennék lehetővé vagy nem igazolnák, másrészt ha Dacia területén 271 után a helyben maradt, latinul beszélő, tehát a romanizmus legmagasabb fokára eljutott lakosság tömegeit lehetne kimutatni. A tömegen hangsúly van: a Közép-Duna-vidék romanizmusát 130–150 évvel később, a római közigazgatás és a katonai védelem tartományi összeomlása után, hol előbb (Északkelet-Pannonia), hol utóbb (Nyugat-Pannonia, Dél-Pannonia, Raetia és Noricum egyes részei) a népvándorlás hullámai elsöpörték. Azok a tartományban {100.} maradó szórványok pedig, akiknek már nem volt hová menekülni, mert a délre vándorlás értelmét vesztette, előbb vagy utóbb beolvadtak a cserélődő megszállókba, vagy elsodorták őket: újlatin nép nem alakult ki belőlük. Pedig a történelmi körülmények (a 400 évig tartó romanizáció során létrejött egységes lakosság) és földrajzi helyzetük sokkal kedvezőbb volt a barbárokkal körülzárt Erdélyénél, ahol a korai visszavonulás után nem a békés évek, hanem a karpok, gótok, szarmaták, vandálok, gepida népek háborgatásától terhes időszak hosszabbodott meg.

Egy esetleges daciai romanizmus vizsgálatánál azokat a körülményeket is figyelembe kell venni, amelyek a nyugatabbra fekvő tartományokban a lakosság továbbélését elősegítették, és az újlatin népek kialakulását lehetővé tették. Nem téveszthető szem elől az a fontos körülmény sem, hogy Daciát a birodalom fennállása idején, nem válsághelyzetben adták fel, hanem tervszerűen és megfontoltan. Az újlatin népek pedig 130–150 évvel később, a birodalom felbomlása után, de az egykori birodalom területén alakultak ki. A romanizmus fennmaradásában azonban ezek között a területek között is jelentősek voltak a különbségek, így a közép-dunai provinciák és a nyugati tartományok vagy az adriai-tengerparti sáv között. Az illyricumi birodalomrésztől nyugatra a 400-as évektől a barbár betöréseket a határtartományok lakossága jelentős részének elmenekülése, majd tartós barbár megszállás követte: a letelepedett hódítókból máig élö népek alakultak ki (Germania), vagy – mint a keleti gótok és a langobardok itáliai, a nyugati gótok hispaniai, a frankok galliai királyságai esetében – a hosszan tartó együttélés eredményeként a hódítók beolvadtak a helyi lakosságba, és a későbbi államok népi magjának már el nem különíthető részévé váltak. Az asszimilációt a nicaeai hitvallást követő keresztények és az azt általában elutasító ariánus keresztény vagy pogány germánok között a vallási különbségek kezdetben akadályozták. Mihelyt azonban a megszállók áttértek vagy megkeresztelkedtek, az asszimilációnak nem volt többé lényeges akadálya. Így a törzsek–etnikai csoportok megrázkódtatás nélkül alakultak át már feudális területi szervezettségű népekké.

A nyugati és a dél-európai birodalomrészen a hódítók bevonulása és letelepedése után az élet folyamatos. Ezzel szemben a dunai provinciákban, a Kárpát-medencében az ideig-óráig megszálló, egymást felváltó, átvonuló népek, ugyanazok, akik később a birodalom nyugati területein vagy Afrikában már országot alapítottak, itt nem a végleges letelepedés szándékával tartózkodtak, államalakulatot nem hoztak létre, az egyre fogyó romanizmust viszont pusztították. Ha maradt is volna a provinciálisoknak valami nyoma Daciában, ott ez a folyamat már 130–150 évvel korábban megkezdődött.

A nyugat-európai és a közép-dunai provinciák lakosságának továbbélését még egy tényező segítette elő. A római államszervezet elhalása után a {101.} provinciálisokat összefogó egyetlen erőt a kereszténység jelentette, nemcsak intézményeivel, hanem a tanításával is. Az 5. század közepétől az egyház a túlvilági boldogság hirdetésével nem kis mértékben segítette keresztüljutni a provinciálisokat az 5–7. század válságain. Ebben főként az egyházi szervezetnek volt jelentős szerepe, ami a 4. századra már készen állt, és a század folyamán gyorsan elterjedve a tartományokban, kezdett beépülni az államigazgatásba. Attól kezdve, amikor a római állam hivatalai a feladatukat ellátni már nem tudták, és a romanizmus központjainak, a városoknak a védelmét sem tudták biztosítani, egyre inkább előtérbe léptek az egyházi közösségek: főleg a római városok territoriális szervezetének megfelelően kialakult és szervezett püspökségek, amelyek területi széttagoltságát a keresztény egyház egyetemességének eszméje fogta össze. Ez a püspöki szervezet vette kézbe az irányítást, kísérelte meg a védelem megszervezését, püspökei tárgyaltak a megszállókkal. Miután a püspökségek a 4. században, a Római Birodalom akkori területén szerveződtek és kaptak kedvezményeket, a 271-ben feladott Daciában ez a romanizmust elősegítő tényező még nem létezhetett.

Az egykori Dacia a császárság peremén ékelődött a Barbaricumba, és csak egy szűk területen érintkezett a birodalom latin nyelvű részével. Ebben a Daciában, amelyet legkevesebb 130 évvel korábban engedtek át a népvándorlás viharainak, mielőtt a többi határtartomány hasonló sorsra jutott volna, azon a területen, amely a romanizmus nyugattól Illyricum felé egyre csökkenő mértékű fennmaradásának a legkeletibb szélén, sőt azon kívül feküdt, ott, ahol az egyházi szervezet nem védte és fogta össze a lakosságot, azon a területen, amely az Adriai-tenger romanizmust őrző parti sávjától kezdetben görög, majd szláv nyelvterülettel volt elválasztva, azon a területen, ha maradtak volna is a feladás után provinciális töredékek, fennmaradásukat semmi sem biztosította.

A kiürítés körülményeinek vizsgálatánál lényeges, hogy szervezett intézkedés volt, amely akkor történt, amikor Róma az évtizedes, és éppen az Észak-Balkánt nap mint nap pusztító gót támadásokat egy időre megfékezte: tehát volt hol védelmet keresni. Ha a birodalom lakói számára az anarchia vége és a belső helyzet javulása a III. sz. végén kevéssé volt is látványos, a gót támadások megszűnése éppen Moesia területén a változást észrevehetővé és a birodalom védekezni tudását kézzelfoghatóvá tette. A harcok a Dunától délre annyira megtizedelték a lakosságot, hogy a nagyszabású áttelepítésnek sem volt akadálya. Valóban: Eutropius Dacia kiürítését nemcsak a provincia védhetetlenségével, hanem Illyricum és Moesia nagyfokú pusztulásával is indokolta. Mégsem csak a háborúk miatt fogyott a lakosság, hanem a 250-es évektől az Illyricumban elharapódzott járvány miatt is: „…oly hatalmas pestis tört ki a városokban, amekkora előzőleg még sohasem volt: a barbárok pusztításait kisebbnek tüntette fel, és azt eredményezte, hogy a ragálytól megfertőzötteknél még az elfoglalt, szinte elpusztult városok is boldogabbnak érezték magukat” – {102.} írta Zosimus (I, 37). Az emberhiány olyan nagyfokú volt, hogy a Moesiával szomszédos Thraciába még a 4. században is több telepítést kellett végrehajtani. A megfogyatkozott daciaiak áttelepítésének tehát nemhogy akadálya nem volt, hanem a Balkán elnéptelenedése egyenesen kívánatossá tette. A római vezetés pedig csak örülhetett, hogy ezúttal nem barbárokat, hanem saját polgárait tudja telepíteni.

Ha Eutropius állításának hitelességét kétségbe akarnánk vonni, akkor megvizsgálandó: Dacia lakossága akarta-e az átköltözést. Nem mintha a lakosság esetleges ellenzése meggátolhatta volna a hivatalos rendelkezés eredményes végrehajtását. A népesség jelentős részét a katonaság és családtagjaik alkották. A katonaság számára az áttelepítés nem szándék kérdése volt: egységeikkel együtt el kellett hagyniuk Daciát, családjaik pedig követték őket. A birodalomnak az elnéptelenedés miatt a lakosságra minél teljesebb számban szüksége volt: ez azonban Dacia kiürítésénél nem kényszertelepítést jelentett. Milyen érdeke fűződhetett a lakosságnak, főként a latinul beszélő római polgároknak ahhoz, hogy a kiürítés után a fosztogatásoknak, megszállásnak kitett és szemükben a barbárság állapotába visszasüllyedő, védtelen területen maradjon? A többi tartományban a menekülés dél felé a birodalom hanyatlásakor, az 5. század elején magától is megindult, noha védelemre vagy letelepedésre a menekültek akkor már nem vagy alig számíthattak. A latinul és görögül, esetleg szírül beszélő római polgárok számára a Dunától északra maradás aligha jelentett perspektívát, amikor korábbi lakhelyüktől nem sokkal távolabb a birodalom biztonságos és kulturált körülményei közé kerültek, ahol védelmükről gondoskodtak. Még az sem tételezhető fel, hogy az esetleg kevéssé romanizált, tehát latinul nem beszélő dák jellegű töredék népesség ragaszkodott volna az egykori provinciához. A forrásokból igazolható gyakorlat ennek az ellenkezőjét bizonyítja. A 2. század végén a szabad dákok két alkalommal kérték a betelepítésüket a birodalomba: a markomann háború végén egy ismeretlen számú kontingens és egy 12 ezer fős csoport ezt elnyerte. Korábbi kérésüket cáfolva, most, hátuk mögött a gót veszéllyel aligha maradtak a tartományban, noha 50-60 év alatt nem romanizálódhattak. A 2. század óta a birodalom határain élő népek szemében a császárság a jólét és a biztonság „falakkal” körülvett és katonasággal őrzött területe volt, ahová egyre-másra kérték a bebocsátást. A birodalomnak ez a vonzóereje a 3. század közepén dúló harcok és az anarchia ellenére sem tört meg: a markomannokat Gallienus alatt éppúgy áttelepítették a birodalomba, mint ahogy 295-ben a dák kultúrájú, korábban éppen Daciát pusztító karpokat (Aurelius Victor, epitomae de Caes. 39,43).

Az elbeszélő források egységesen írnak Dacia feladásáról, és bizonyítják a kitelepítést. A római állam jól szervezett közigazgatásának a kiürítés és a közeli területre való áttelepítés nem okozhatott gondot: saját polgárainak lehetővé tette az átköltözést. Természetesen a művelet nem történt egyik {103.} napról a másikra, noha a polgári lakosság jó része már korábban elmenekült a tartományból. Lehetséges, hogy a lakosság nem teljes számban hagyta ott a provinciát, noha ezt a lehetőséget semmi sem támogatja. Az azonban az elmondottak alapján állítható, hogy a hátramaradtak száma jelentéktelen volt.

A 3. század közepétől birodalomszerte hosszú időre megfogyatkoztak a polgári lakosság által állított feliratok. Egy körülmény mégis arra mutat, hogy az áttelepítés az epigráfiai leletek segítségével is nyomon követhető. A már görög nyelvterületen (értsd: az áttelepítést megelőzően görög nyelvterületnek számító vidéken) fekvő új daciai főváros, Serdica 4. századi feliratai között magas a latin nyelvűek száma. Lehet, hogy ez az eredeti Daciából áttelepített, latinul beszélő népesség hatása.

Egy terület népességének a sorsát, településeinek a folyamatosságát vagy megszakadását temetőik feltárása után egyértelműen meg lehet állapítani. Ha a település élete megszakad (a lakosság elpusztul, elvándorol vagy elmenekül), akkor temetkezéseik is abbamaradnak. Márpedig a sírokban elhelyezett viseleti, használati tárgyak és sírmellékletek, érmek segítségével a temetkezések megszűnésének és ezáltal a település felhagyásának az ideje éppen a római korban jól megállapítható. Ha tehát Daciában, az írott források és egyéb leletek tanúsága ellenére mégis feltételeznénk, hogy a provinciálisok egy része a tartomány feladása után helyben maradt, akkor ez csakis a római városok és vidéki telepek, a katonai táborok temetőinek a feltárása útján lenne bizonyítható; akkor, ha ezek a temetkezések a 270-es évek után sem szakadnának meg. Daciából azonban az ilyen vizsgálatra alkalmatlan egyes sírok vagy kis temetőrészletek mellett szinte csak egyetlen teljesen feltárt városi temető ismert, az egyik romulai sírmező. A temetkezések azonban itt a 3. század második harmadában megszűnnek. Napocában, Apulumban vagy Potaissában, illetve a katonai táborok mellett a temetőket nem tárták fel.

A tartományi lakosság helyben maradását gyakran a 271 után vert római érmek és keresztény vagy kereszténynek tartott leletek daciai előkerülésével kívánják bizonyítani. Azonban sem a római érmek, sem ezek a keresztény tárgyak nem alkalmasak a továbbélés igazolására.

Római érmek a 3. század közepe után mintegy 50 évig jelentéktelen mennyiségben kerülnek elő Dacia területén; számuk csak a 4. században emelkedik. Ez a leletcsoport sem Erdélyben, sem a Bánságban nem a provinciálisok továbbélésének a bizonyítéka. Az érem fizetőeszköz, ami a Római Birodalom határain kívül, a Barbaricumban a történeti körülményektől függően kisebb vagy nagyobb mennyiségben előkerül. Az alföldi és a bánsági szarmata szállásterület római éremforgalma bizonyítja, hogy ezt a leletcsoportot nem lehet felhasználni bizonyítékul a daciai provinciálisok helyben maradt utódainak kereskedelmi tevékenységére vagy éppen a Bánságnak (mint Dacia egykori részének) a birodalomhoz tartozására. A Barbaricum éremforgalma más történeti folyamatot jelez. Az egykori Daciában és a Bánságban előkerülő {104.} római éremforgalom nem mutat egységes képet, hanem területileg megoszlik: a nagyalföldi, észak–déli irányban húzódó, 4. században épült sánc szétválasztja. A magyarázatot a terület lakóinak, a szarmatáknak a története adja meg. A bánsági és erdélyi érmeknek a sáncon belüli (nyugati) része egységes megoszlást mutat. Jellemzője, mint a magyar alföldi anyagnak is, hogy az éremforgalom a 360–370-es években tetőzik. Az erdélyi éremforgalom ettől eltér, azonban ugyanazokat a jellegzetességeket mutatja, mint a birodalmon kívüli más, például szlovákiai területeké: a 4. század közepén, majd I. Valentinianus alatt éri el a maximumot. Ez tekinthető a Kárpát-medence 4. századi normális éremforgalmának. Az Erdélyben előkerült érmek egyet bizonyítanak: a terület az aurelianusi feladás után – ha gyéren is – ismét benépesült.

A keresztény jellegű leletek (mindössze 15 darab) jórészt bizonytalan lelőhelyű, lelőkörülményű vagy tévesen meghatározott tárgyak; egyoldalú és előfeltevésen alapuló lenne az értelmezésük, ha egyedül a tovább élő provinciálisok hagyatékának tartanánk. A birodalom felbomlása után a kereszténységnek a nyugati és a déli birodalmi területeken valóban jelentős szerepe volt a római lakosság etnikai megőrzésében. Azonban nem általában a kereszténységnek volt jelentősége, hanem a 4. században a birodalom területén kiépített egyházi szervezetnek, a püspökségeknek. Daciában a 3. században városokhoz kapcsolódó püspöki szervezet nem létezett. Az előkerült keresztény jellegű leletek egyházi közösségek vagy püspökségek bizonyítására alkalmatlanok. A leletek legfeljebb egyes keresztény hívőket bizonyítanak, akik keresztény gótok is lehetnek. Ezek a leletek éppúgy kerülhettek Erdélybe a 4. században ott élő (keresztény) gótok kereskedelme vagy fosztogatásai útján, mint az újabb korban az antik tárgyak gyűjtése következtében. A Duna bal partján a 4. században álló ellenerődök a leletek ilyen elvándorlását akár az ókorban, akár az újabb időkben megkönnyítették. A berethalmi leletegyüttes kivételével, ami viszont a gótok hagyatékaként jól értelmezhető, ezek a tárgyak nem liturgikus eszközök. Végeredményben éppúgy nem jelentik még tulajdonosuk kereszténységét sem, mint a tápiógyörgyei (Pest m.) és a luciui (Ialomiţa m., Románia), hasonlóan a Barbaricumban előkerült, kora bizánci bronzmécsesek a tulajdonos kereszténységét, az Ukrajnában talált, Daciából elrabolt Juppiter Dolichenus bronzkéz a kultuszba beavatott római polgárt, vagy az Akasztó faluban (Bács-Kiskun m.) napvilágra jött Victoria bronzszobor a tulajdonos római istenhitét.

Az elbeszélő források és a régészeti leletek mellett még egy olyan forráscsoport van, amely segítséget jelent egy terület etnikai változásainak vizsgálatánál. Ezek a földrajzi nevek: a helységek és a vizek nevei, melyek az adott földrajzi környezetben élő ember tájékozódását lehetővé teszik. A nevek részei a lakosság kultúrájának: meghatározott törvényszerűségek szerinti módosulásuk, átalakulásuk vagy teljes megváltozásuk jelzi a népesség {105.} változását, átalakulását vagy teljes eltűnését. A földrajzi nevek megváltozása és a lakosság kicserélődése általában nem egyidejű folyamat, mert egy terület lakossága ritkán tűnik el teljesen. A régi és az új népek együttélése pedig együtt jár a földrajzi nevek részleges átvételével. Ezért a nevek még akkor is nyomon követhetők, ha a névadó lakosság már eltűnt vagy asszimilálódott. A folyamat nem fordítható meg: ha egy vidék népessége helyben maradt, a földrajzi nevek akkor sem tűnnek el teljesen, ha más nép is letelepszik a vidéken.

A földrajzi nevek változása tehát jelzi az új lakosok megjelenését és megtelepedését. Fennmaradásukat befolyásolja az etnikumváltozás módja, a népek eltérő kultúrája, társadalmi szervezete. A földrajzi nevek teljes kicserélődésére nagyobb területen alig kerül sor: legalább a nagy vizek nevei – mint az Elba, Rajna, Duna, Tisza, Dráva, Száva vagy a Maros – fennmaradtak. Ugyanis a hosszú folyók partjainak egy-egy szakasza mindig lakott volt, és a vízneveket tovább tudták örökíteni akár évezredeken át. A földrajzi nevek vizsgálata különösen fontos a Római Birodalom felbomlását követően. Segítségükkel olyan időszakban követhető nyomon a provinciálisok sorsa, amikor más forrás gyakran már nem áll rendelkezésre. A birodalomnak azokon a vidékein, ahol a római lakosság nagy számban élt tovább – tehát a későbbi újlatin országokban –, számottevő római kori hely- és víznév található ma is, csak a szabályos nyelvi átalakulás hagyott nyomot rajtuk. Máshol a provinciálisok egykori lakóhelyüket csak részben tarthatták meg: hazájukba új nép költözött, és ez együtt járt a földrajzi nevek részleges kicserélődésével. Ahol a népességcsere töréssel történt – a régi népesség teljesen eltűnt vagy számuk jelentéktelenné vált –, ott a helynevek is nagyobb arányban változtak meg. Ahol azonban a régi és az új népek együtt éltek, ott a nevek is jobban megőrződtek. A többszörös lakosságcsere a földrajzi nevek gyorsabb változásával és eltűnésével járt. Raetiában, Noricumban és Pannoniéban a római lakosság az 5. században a birodalom megszűnése után csak egy ideig élt tovább, majd eltűnt (elvándorolt, asszimilálódott, népiségét elvesztette), ezért földrajzi neveik is csak kisebb számban őrződtek meg. A római korban használt nevek azonban még olyan vidéken is megmaradtak máig, ahol már régóta nem éltek provinciálisok. Pannonia északkeleti részén nincsenek ilyen nevek, mert ott a lakosság gyorsan, teljesen és többször is cserélődött. A Dráva–Száva közén és Nyugat-Pannoniában azonban a víznevek mellett (Rába <> Marcal <> Zala < Sala, Zöbernbach < Sevira <> Mura < *Mura stb.) városnevek is fennmaradtak: Wien < Vindobona, Ptuj, Pettau < Poetovio, Sisak (Sziszek) < Siscia; a Szerémség Sirmium nevét őrizte meg; a város újkori neve (Mitrovica) pedig a település római kori vértanújának, Demeternek a nevét őrzi. Scarbantia (Sopron) neve legalább a 6. század végéig adatolt. Savaria neve nem változott: ismerték a 9. században (860), a középkorban, és a magyar Szombathely név mellett a 19. századig hivatalosan használták. A földrajzi nevek egy része tehát {106.} annak ellenére fennmaradt, hogy Pannoniának ezeken a részein ma nem él újlatin népesség, sőt az avar korra jó részük már eltűnt. A kezdeti együttélés és asszimiláció az új lakosok számára mégis lehetővé tette a régi helynevek megismerését és átvételét, ezért fennmaradtak. Pannonia egyes földrajzi neveinek a megőrzése bizonyítja, hogy ezeket a honfoglaló magyarok is átvették. Tehát átvették volna Erdélyben, a Kárpát-medence másik római provinciájának a területén is, ha a honfoglalás idején még léteztek volna. Ha tehát az újlatin nyelvet beszélő román nép részben vagy egészében Erdély területén alakult volna ki, akkor ott – más, újlatin országokhoz hasonlóan – a római helynevek jó része megőrződik.

Néhány nagy folyó neve ugyan fennmaradt. A Szamosnak (csak helynévi alakja ismert a római korból: Samum) és a Marosnak (Marisus, Marisia) azonban csak egy szakaszuk folyik át a tartományon, így nevük fennmaradása nem kizárólag a daciai lakosságtól függött. A Duna két északi mellékfolyója őrzi régi nevét: az Olt (Alutus) és a bizonytalan eredetű Cserna (esetleg a Diernából). Fennmaradásukat a Duna északi vonalát és északi keskeny partvidékét Dacia feladása után még évszázadokig kezükben tartó rómaiak és a Keletrómai Császárság segítette elő. Egy-két vitatott eredetű belső-daciai víznév mellett azonban egyetlen római településnév sem maradt fenn. A római kori nevek ilyen nagyfokú, a birodalom minden más európai tartományánál nagyobb méretű eltűnése összhangban van a terület történetével, és megfelel a provincia római kiürítéséről írottaknak. A földrajzi neveknek a pannoniaiaknál is fokozottabb eltűnése gyökeres népességcserét bizonyít. (Az egykori Dacia területén ma található antik helynevek legújabb kori mesterséges elnevezések.)

Dacia területén az aurelianusi feladást és kiürítést követően az egyedülálló, elszigetelt baráthelyi 4. századi temető kivételével nincs olyan leletcsoport, amelyet a források egyértelmű közlésével ellentétben a helyben maradt provinciális népesség hagyatékának lehetne tartani. A lakosság távozását a földrajzi nevek megváltozása bizonyítja. Erdélyben, Olteniában és a Bánságban a népvándorlás 130–150 évvel korábban kezdődött, mint Pannoniában, és 150–200 évvel korábban, mint az újlatin területeken a gót és frank megtelepedések. Az egykori Dacia hosszú és küzdelmes népvándorlás kori története alatt pedig hiányzott a fennmaradás lehetősége. I. sz. 271 után a Római Birodalmon kívül rekedt daciai terület elveszett a romanizmus számára.

{48-49}

1. Bronzkori aranylelet, Somogyom

1. Bronzkori aranylelet, Somogyom

2. Bronzkori aranylelet, Somogyom

2. Bronzkori aranylelet, Somogyom

3. Arany karperec, Magyarbénye

3. Arany karperec, Magyarbénye

4. Aranykorongok, Ottlaka

4. Aranykorongok, Ottlaka

5. „Bronzcsörgő”, Gernyeszeg

5. „Bronzcsörgő”, Gernyeszeg

6. Bronztükör, Makfalva

6. Bronztükör, Makfalva

7. A Decebalust elfogó katona sírköve

7. A Decebalust elfogó katona sírköve

8. Dák ezüstpénzek

8. Dák ezüstpénzek

9. Dák ezüst ékszerek, Torockószentgyörgy, Nagyenyed környéke és Nagyvárad

9. Dák ezüst ékszerek, Torockószentgyörgy, Nagyenyed környéke és Nagyvárad

10–11. Dák ezüst ékszerek, Nagykagya, Darlac és Cserbel

10–11. Dák ezüst ékszerek, Nagykagya, Darlac és Cserbel

12. Részlet a Traianus-oszlopról: a császár vezérkarával

12. Részlet a Traianus-oszlopról: a császár vezérkarával

13. Részlet a Traianus-oszlopról: harci jelenet

13. Részlet a Traianus-oszlopról: harci jelenet

14. Részlet a Traianus-oszlopról: a dák vezető réteg öngyilkossága

14. Részlet a Traianus-oszlopról: a dák vezető réteg öngyilkossága

15. Részlet a Traianus-oszlopról: Decebalus halála

15. Részlet a Traianus-oszlopról: Decebalus halála

16. Traianus császár éremképe

16. Traianus császár éremképe

17. Dacia provincia alapításakor vert érem

17. Dacia provincia alapításakor vert érem

18.

18. 1–2) Verespataki viasztáblák

19. Juppiter Dolichenus-jelvény töredéke Potaissából

19. Juppiter Dolichenus-jelvény töredéke Potaissából

20. Medaillon alakú sírkő Daciából

20. Medaillon alakú sírkő Daciából

21.

21. 1–2) A dák háborúk befejezésekor vert dénárok a leigázott Dacia és a Duna folyó megszemélyesített alakjával; 3) Gallienus császár éremképe; 4) Decius császár érme DACIA FELIX felirattal; 5) Aurelianus császár éremképe; 6) Decius császár érme a megszemélyesített Dacia alakjával; 7–10) Viminaciumban Philippus uralkodása alatt vert érmek Dacia alakjával és legióinak jelvényeivel

22. Aranygyűrűk Daciából

22. Aranygyűrűk Daciából